Sziasztok!
Tudom, megint elég régen hoztam részt, de az utóbbi hetekben/hónapokban finoman fogalmazva is a feje tetejére állt az életem. Érettségi, bankett, felvételi, egyetemi elintéznivalók, kapcsolatok átértékelése, csupa érzelmi hullámvasút. Ami pedig igazán tetézte a gondokat, az volt, hogy szerelmes jelenetet írni úgy, hogy te éppen a pokolba kívánod a szerelmet, nem éppen egyszerű feladat. De Ed Sheeran, majd még egy kis Ed Sheeran, aztán rengeteg Ed Sheeran segített átlendülni a gondjaimon és most megszületett ez a rész.
Ezt a maratoni fejezetet minden rendszeres olvasómnak ajánlanám, aki a sok késedelemtől eltekintve is kitart a történet mellett, de legfőképpen Lucának, aki az üzeneteivel, mint kedves seggberugásokkal ösztönöz folytatásra. Köszönöm, hogy vagytok nekem!
Jó olvasgatást!
Puszi, W. ♥
Emma Harvey
Jókedvűen
ébredtem fel reggel, nagyon jó érzésem volt a mai nappal kapcsolatban. Apa kora
hajnalban elment itthonról, Alex pedig még az igazak álmát aludta, így volt egy
kis időm magamra. Benyúltam a komódom legalsó fiókjába és áttúrva magamat a
harisnyák és zoknik tengerén előhalásztam belőle anya régi szobájának a
kulcsát. Úgy, ahogy voltam, pizsamában, mezítláb elosontam Alex szobája előtt,
majd bementem az egyetlen helyre, ahol még éreztem anya jelenlétét a házban.
Elhúztam az ütött-kopott függönyt, hogy beengedjem odakintről az ébredő hajnal
világosságát, majd ahogy körülnéztem, egy hatalmasat sóhajtottam. Nappali
fénynél még rettenetesebb látványt nyújtott az elhagyatott szoba. Elhatároztam,
hogy amint lesz rá lehetőségem, kitakarítom. Leültem a zongora elé és lassan
végigsimítottam a tetején, hosszú, tiszta sávot hagyva magam után az ujjaimmal
a porban.
-Anya?
– hangom bizonytalanul csengett az üres szobában, vettem egy mély levegőt és
folytattam. – Nem tudom, hallasz-e engem egyáltalán, de most nagyon nagy
szükségem lenne a tanácsodra. Mindig azt mondtad nekem, hogy egyszer majd eljön
az a pillanat, amikor egy fiú randira hív, és én örömmel mondok neki igent. Azt
is mondtad, hogy ha így lesz, segítesz nekem mindenben, válaszolsz a
kérdéseimre, de most mégsem vagy itt velem, és én annyira egyedül érzem magam –
elcsuklott a hangom. Egy percre behunytam a szemem, hagytam, hogy a forró
könnyek végigfolyjanak az arcomon, majd egy reszelős sóhaj kíséretében útjára
engedtem a bennem felgyülemlő érzéseket. – Hiányzol! – suttogtam.
Megtöröltem
az arcomat, felálltam a kis, párnázott zongoraszékről, majd visszahúztam a
függönyt, mert nem volt szívem így látni ezt a helyet. Elindultam kifelé, de az
ajtóban állva még egyszer visszapillantottam, egy halvány mosoly játszott az
ajkaimon, ahogy elfordítottam a kulcsot a zárban. Végre volt egy hely a házban,
ahol egyedül lehettem a gondolataimmal, egyedül anya emlékével, és ami a
legfontosabb, egyedül, úgy hogy apu sem tudott róla.
Miután
gondosan elrejtettem a kulcsot, gyorsan felöltöztem, majd nekiláttam a reggeli
elkészítésének a konyhában. Meg akartam lepni Alexet a kedvencével, mire felébred.
Fél órával később apró, mamuszos lábak csoszogásának közeledtét hallottam a
folyosóról, aztán az ajtóban feltűnt az arcát dörzsölgetve és hatalmasat ásítva
a borzas hajú kisöcsém.
-Jó
reggelt, álomszuszék! – köszöntöttem vidáman, apu távolléte, a titkom és a
közeledő randim gondolata felszabadított. – Jól aludtál?
-
Ühmüm – dünnyögött valami válaszfélét Alex.
-
Csináltam neked palacsintát – az eddig álmosan hunyorgó szemei most tágra
nyíltak.
-
Igeeeen?! – kérdezte izgatottan.
-
Igen – kacsintottam rá. – Menj, moss kezet, aztán ülj asztalhoz. Azonnal
viszem.
-
Juhééé – rohant el lelkesen a fürdőszoba irányába. Megmosolyogtam, ahogy
átszellemülten tömte magába a palacsintát. Olyan ártatlan volt még, tudott
örülni a legegyszerűbb dolgoknak is. – Emma? – hozta oda hozzám az üres
tányérját juharsziruptól maszatos szájjal, miközben én épp a sajátomat mostam
el.
-
Hm? – törölgettem le az arcát.
-
Megnézel velem egy mesét? – pislogott rám nagy szemekkel.
-
Persze, Bogyó! Tudod, hogy ez a te napod, azt csinálunk, amit csak szeretnél.
Menj és válassz egy DVD-t, amíg elmosogatok!
-
Te vagy a legjobb testvér a világon – ölelte át a lábamat szorosan, majd
amilyen hirtelen hozzám bújt, olyan gyorsan el is tűnt a nappaliban. Jóleső
melegség járta át a szívem, a mai nap tényleg fantasztikusnak ígérkezett.
Tíz
perc múlva már a kanapéról élveztük az Aladdin első képkockáit. Ez volt Al
kedvenc rajzfilmje, amit már több százszor néztünk meg együtt az elmúlt
években. Kívülről fújtuk a dalok szövegét és együtt énekeltük a szereplőkkel. A
legtöbb jelenetet elő is adtuk, Alex alakította Aladdint, én pedig az összes
többi szereplőt. Jól begyakorolt dolgok voltak már ezek, hiszen akárhányszor
csak megnéztük ezt a mesét, mindig így tettünk. Al imádta, én pedig egyszerűen
szerettem látni az arcán ilyenkor elterülő boldog, felszabadult mosolyt. Egy
kimerítő, közel másfél órás táncolás, ugrálás, harcolás és éneklés után Alex
összekuporodott a kanapén és elnyomta az álom. Gondosan betakargattam, majd
felmentem az emeletre, mert úgy döntöttem, ideje végre a randira is
koncentrálnom. Még mindig furcsa volt arra gondolni, hogy ez egy igazi randi,
ezért a fejemben igyekeztem a találkozó szót használni rá.
Megmostam
és beszárítottam a hajam, így a göndör tincseim már kevésbé rakoncátlanul
keretezték az arcomat. Évekkel ezelőtt anya próbált megtanítani néhány smink trükkre,
de most nem igazán tudtam, hogyan kéne hozzákezdenem, teljesen tanácstalanul
álltam a tükör előtt. Feltettem egy kis alapozót, hogy az arcom veszítsen egy
kicsit beteges sápadtságából, és hogy eltűntessem a szemem alatt éktelenkedő
sötét karikákat. Egyáltalán nem voltam elégedett az eredménnyel, folyton úgy
éreztem, mintha egy maszk lenne az arcomon, de azt meg kellett hagyni, hogy a
sminkkel új élet költözött a vonásaimba. Remegő kézzel emeltem fel a
szemceruzát, majd vettem egy nagy levegőt és finoman emlékeztettem magamat arra,
hogy ez csak egy „találkozó”, semmi okom idegeskedni.
-Oké,
Emma, csak nyugodtan, ez sem fog különbözni a többi alkalomtól, amikor
találkoztatok – motyogtam a tükörképemnek, majd lepillantottam a kezemben
tartott szemceruzára. – Ez végül is olyan, mintha rajzolnál, csak… ühm… -
bizonytalanul elfintorodtam. - … az
arcodra. Úristen, én most tényleg magamban beszélek?! Jesszusom, kezd az
agyamra menni ez az egész.
-
Emma, te mit csinálsz? – apró sikolyt hallatva, messzire hajítottam el magamtól
a ceruzát, majd elkerekedett szemekkel néztem a hang forrása felé, egy
hasonlóan ijedt szempárral találtam szemben magam. – Bo-bocsánat, nem akartalak
megijeszteni – mentegetőzött Alex.
-
Semmi baj, Bogyó – nevettem rá megkönnyebbülten. – Csak azt hittem, alszol –
simítottam végig a még mindig rémült arcán, végre egy kicsit felengedtek a
vonásai.
-
Aludtam, de felkeltem, mert éhes vagyok – alig, hogy ezt kimondta, a gyomra úgy
döntött, demonstrálja a dolgot és egy hatalmasat kordult. Rápillantottam az
órámra, nem túl boldogan konstatáltam, hogy már egy is elmúlt.
-
Akkor ezt gyorsan orvosolni kell – fogtam meg a kezét, együtt mentünk le a
lépcsőn. – Mit szeretnél enni? – tártam ki a hűtőt.
-
PALACSINTÁT!
-
Nem, azt már reggel ettél – ráztam meg a fejem mosolyogva.
-
Akkor is azt szeretnék – görbült a szája egyből sírásra.
-
Mit szólnál a spagettihez? – vettem ki egy nagy dobozt a hűtőből.
-
Ez az, amit tegnap ettünk? A zöld színű?
-
Igen – vigyorodtam el azon, mennyire leegyszerűsíti a zöldséges tésztámat.
-
Akkor azt kérek!
Amíg
az étel a mikróban melegedett, az Aladdin dalait énekeltük. Alex segített
megteríteni, imádott a konyhában tenni-venni, legalább annyira, mint amennyire
a hasát szerette. Biztos voltam benne, hogy ha ez így marad, akkor remek
szakács válik belőle és minden lány irigyelni fogja a barátnőjét. Kiszedtem a
spagettit két tányérra, majd az asztalhoz vittem. Alex rekordsebességgel
pusztította el az adagját, majd jólesően a hasát simogatva hátradőlt a székben.
-Jól
laktál?
-
Igen – bólogatott hevesen. – De még ennék valami édességet.
-
Majd a bulin eszel tortát – nyugtattam a mosogatóba pakolva az edényeket. –
Várod már?
-
Nagyon! – csillant fel a szeme.
-
Akkor gyere, készülődjünk! – kaptam az ölembe és vittem fel az emeletre. Te
válaszd ki, mit szeretnél felvenni, addig én engedek neked fürdővizet – hagytam
ott a szobájában.
Megnyitottam
a csapot, megvártam, amíg megfelelő hőmérsékletű lesz a víz, aztán hagytam,
hogy a kádba zúduljon. Amikor úgy láttam, elég lesz, kikiabáltam Alexnek:
-Gyere,
Bogyó, kész a víz!
-
Buborékok is vannak?
-
Igen! – nyomtam a vízbe még egy kis habfürdőt.
-
És nem túl meleg? – jelent meg az ajtóban.
-
Nem – forgattam meg a szemem nevetve. – Csak gyere már!
Öt
perc telt el, mire végre sikerült berimánkodnom őt a fürdőkádba. Gyorsan
megmostam a haját, aztán hagytam pancsolni a vízben, amíg én újra nekiláttam a
sminkelésnek.
-Miért
akarod kiszúrni a szemed azzal a ceruzával?
-
Nem akarom kiszúrni.
-
Akkor miért nyomkodod a szemedbe?
-
Nem a szemembe nyomkodom, hanem a szemhéjamra.
Ilyen,
és ehhez hasonló kérdések megválaszolása közben a sokadik próbálkozásra végre
sikerült egymáshoz kifejezetten hasonlító vonalakat varázsolnom a szemhéjaimra.
Már csak a szempillaspirál volt hátra, egyáltalán nem akartam túlzásba vinni a
sminkelést, úgy döntöttem, inkább szeretnék természetes maradni.
A
fürdés után megszárítottam Alex haját, segítettem neki felöltözni, bepakoltam
egy táskába az összes dolgot, amire szüksége lehet az este során, aztán
rémülten vettem észre, hogy mindössze tíz percem maradt Luke érkezéséig. Leültettem
Alexet a tévé elé és ráparancsoltam, hogy maradjon ott, amíg nem szólok.
Kidobáltam az összes ruhámat az ágyamra, de egyiket borzalmasabbnak találtam,
mint a másikat. Többségük régi, kinyúlt, elnyűtt pulóver, vagy nadrág volt,
színes darab is csak elvétve akadt köztük, főként a szürke és a fekete
dominált. Sajnos arról álmodni sem mertem, hogy csinos, nőies ruhát vegyek fel,
mert az láttatni engedte volna az összes sérülésemet, és a jobb karomon lévő
hosszú, ujjakat formáló zúzódások igencsak árulkodóak lettek volna. Végül egy
fekete farmer, és egy testre simuló türkizkék, hosszú ujjú felső mellett
döntöttem. Már éppen a parfümömet fújtam magamra, amikor megszólalt a csengő.
Bedobtam a telefonomat, pénztárcámat és a kulcsaimat egy kis táskába, még
egyszer utoljára belepillantottam a tükörbe, aztán izgalomtól a torkomban
dobogó szívvel elindultam lefelé a lépcsőn. Féltem, hogy csalódást okozok, hogy
amint meglát engem, egyszerűen sarkon fordul és hazamegy, de egyáltalán nem így
történt. Alex beengedte és szóval tartotta Luke-ot, amíg leértem. Amint
megpillantott engem, széles mosoly ragyogta be az arcát, gondolkodás nélkül
viszonoztam és éreztem, ahogy a feszültség fokozatosan oldódik a testemben.
-Szia!
– köszöntött.
-
Szia! Bocsánat, hogy várnod kellett rám.
-
Ugyan, nem történt semmi. A kisöcséd beszámolt róla, milyen izgalmas délutánja
lesz ma, és be kell, hogy valljam, egy kicsit irigykedem is rá – hangsúlya és
izgalomtól csillogó íriszei elárulták, hogy cseppet sem érez így. Elpirulva
sütöttem le a szemeimet. – Nos? Akkor indulhatunk?
-
Igen.
Mivel
Luke-nak nem volt jogosítványa, Ashton volt a sofőrünk, akinek a személyében
Alex egy újabb hallgatóságra talált, és neki is lelkesen ecsetelte a
születésnapi buli részleteit:
-Lesz
bohóc, ugrálóvár, torta és képzeld el, nindzsák is jönnek! – hadarta izgatottan.
Váltottunk egy sokatmondó vigyort Luke-al, de egyikünk sem szólt, hagytuk, hogy
Al minden információt Ashtonra ömlesszen. Néhány perccel később megérkeztünk a
házhoz, ahol a bulit tartották, már messziről zengett az utca a gyerekzsivajtól.
Kiszálltam és az ajtóhoz kísértem Alexet, aki már nem tűnt annyira lelkesnek,
mint korábban. Szorosan fogta a kezemet és egyre közelebb húzódott hozzám.
-
Minden oké, Bogyó? – kérdeztem, ahogy becsengettem.
-
Nem akarok itt aludni – motyogta sírós hangon.
-
Jaj, szívem! – guggoltam le elé. - Nem kötelező itt aludnod, ha nem érzed jól
magad és nem szeretnél maradni, akkor majd Bradley anyukája telefonál nekem és
érted jövök, rendben? – erőtlenül bólintott, éppen akkor, amikor kitárult az
ajtó.
-
Sziasztok! – köszönt nekünk Brad nővére, Nathalie.
-
Szia! – üdvözöltem.
A
háttérben feltűnt a szülinapos és amint észrevette legjobb barátját rohanva
indult el felénk. Alex el is felejtve az előző kis jelenetet, szélesen
elvigyorodott, nyomott egy gyors puszit az arcomra, aztán miközben odafutott
barátjához, még visszakiabált:
-Szia,
Emma!
-
Érezd jól magad!
-
Elválaszthatatlanok az öcsémmel – nézett utánuk mosolyogva Nath. – Pont olyanok,
mint mi voltunk… - hangjából nem érződött megvetés, csupán mérhetetlen
szomorúság.
-
Öhm… - jöttem zavarba, kerültem a tekintetét. – Itt van Alex táskája – nyomtam a
kezébe a hátizsákot. – Említette, hogy nem biztos, hogy szeretne itt aludni, ha
így lesz, akkor…
-
Igen, még mindig megvan a számod, azonnal hívni foglak.
-
Rendben, köszönöm – akartam elsétálni a további kellemetlen beszélgetés elől,
de utánam szólt.
-
Tudod, azért mert évek óta nem beszélünk egymással, még a barátod vagyok, és
látom, hogy baj van.
-
Hová akarsz ezzel kilyukadni? – mondtam erőtlenül, teljesen kiszáradt a szám.
-
Sehová. Csak szeretném, ha tudnád, hogy bármi történjék is én melletted állok –
beharaptam az alsó ajkamat és kutakodva néztem a szemébe, vajon van valami
hátsószándéka ezzel, vagy tényleg csak segíteni akar? Évekkel ezelőtt ez meg
sem fordult volna a fejemben, mi ketten a legjobb barátok voltunk, de azóta
annyi minden megváltozott és már nem tudtam bízni az emberekben. – Látom, a
fiúk már várnak – bökött a fejével a kocsibejárón álló autó felé.
-
Igen – bólintottam lassan.
-
Nem tudtam, hogy mostanában hírességekkel töltöd a hétvégéidet – kijelentésében
nem volt semmilyen bántó él, egyszerűen csak meglepetést sugallt.
-
Luke a fizikakísérlet-partnerem.
-
Ó, nem igazán találhattál volna helyesebb partnert! – jelentette ki elismerően,
mire megütközve néztem rá. – Ugyan! Ne tegyél úgy, mintha te nem vetted volna
észre!
-
Hát… - mosolyodtam el, mindketten felnevettünk.
-
Hiányzol, Ems!
-
Nathalie, kérlek, segíts a süteményekkel! – kiabált át a házon az anyukája.
-
Azonnal megyek! – válaszolt neki Nath. – Örülök, hogy láttalak és tudtunk
beszélni egy kicsit. Ne aggódj, figyelek a kisöcsédre.
-
Köszönöm!
-
Szia!
-
Szia!
Vegyes
érzelmekkel szálltam be újra az autóba. Nekem is hiányzott az a rengeteg idő,
amit Nathalie-val töltöttem korábban, a rengeteg nevetés, a shoppingolások, az
értekezés a fiúkról, hiányzott minden, ami a barátságunkat jelentette. De azt
is tudtam, hogy önző lennék, ha kitenném őt mindannak, ami most az életemet
jelenti, annak a borzalmas rettegésnek, ami összeszorítja a gyomromat minden
egyes alkalommal, amikor arra gondolok, hogy mi lesz, ha apu megint többet
iszik a kelleténél. Szerencsére nem utaztunk messzire, néhány háztömbnyire a
háztól Ash az út szélére húzódott és leparkolt egy nagy épület előtt, így nem
volt időm túl sokat agyalni a történteken.
-Bowling?
– szöktek a magasba a szemöldökeim.
-
Igen. Remélem, nem baj.
-
Nem, dehogyis! – vágtam rá gyorsan. – Csak gyerekkorom óta nem játszottam.
-
Akkor itt az ideje!
Elköszöntünk
Ashtontól, aztán bevonultunk az épületbe. Béreltünk magunknak cipőt, a tulaj
pedig megmutatta, melyik pálya lesz a miénk. Bizalmatlanul méregettem a
golyókat, nem tudtam, melyiket kéne használnom. Arra még emlékeztem
gyerekkoromból, hogy vannak olyanok, amelyek könnyebbek, és vannak nehezebbek.
-Próbáld
ezt! – nyújtott felém egy türkizkék golyót Luke. – Ez a felsődhöz is illeni fog
– kacsintott rám.
-
Hát, legyen – vettem át tőle vigyorogva. – Kezded?
-
Kezdd te, szeretném látni, mennyi esélyem van a földbe döngölni téged.
Felvontam
a szemöldökömet, aztán a pályához sétáltam. Az első gurításom olyan gyengére és
ferdére sikeredett, hogy a pálya felénél egyszerűen legurult az oldalsó sávba
és egyetlen bóját sem talált el.
-Meg
ne szólalj! – néztem figyelmeztetően Luke-ra. A magasba emelte a kezeit,
jelezve, hogy ő aztán nem szándékozik véleményt nyilvánítani. – Biztosan a
golyóval van probléma – jelentettem ki magabiztosan, majd felkaptam egy
sötétkéket a tartóról. Amint a kezembe vettem, éreztem, hogy rossz ötlet volt,
mert ez sokkal nehezebb volt, mint a másik. Gurításnál a súlya egyszerűen
magával rántott és elterültem a földön. Luke hangosan felnevetett, és én
követtem a példáját, felszabadultan mertem nevetni a saját
szerencsétlenségemen.
-
Gyere, te Bowling Bajnok – még mindig rázta a vállát a nevetés, amikor segített
nekem felállni.
-
Na, akkor mutasd, te mit tudsz!
-
Ezer örömmel – kacsintott rám és felkapta ugyanazt a golyót, amivel én az előbb
olyan csúnyán pórul jártam. Gurított és tarolt. – Na, így kell ezt csinálni.
-
Eh – nyögtem fel. – Szerintem én leülök ide, és figyelem, ahogy játszol.
-
Ugyan már, ne butáskodj – ragadott kézen és húzott a pálya felé. – Az egész
csak gyakorlás kérdése – nyomta a kezembe a legelső, türkiz golyót. – Kezdjük ott,
hogy rosszul fogod!
-
Ezt lehet rosszul is fogni? – pislogtam rá értetlenül.
-
Igen – vigyorgott rám. – Az ujjaidat így kell beletenned a lyukakba – helyezte
át az ujjaimat egyik helyről a másikra.
-
Ühüm… hát, nem lett kényelmesebb – közöltem.
-
Nem is az a cél. Mondd, biztos, hogy te már játszottál? – próbált szigorúan
nézni, de a szeme boldog ragyogása nem tette túl hitelessé az alakítását.
-
Igen – forgattam meg a szemem.
-
Ez esetben nem látszik.
-
Naaaa! – kértem ki magamnak a vállába bokszolva.
Odasétált
velem a pálya elejéhez, a hátam mögé állt, egyik kezét a derekamon pihentette,
a másikkal pedig a golyót tartó karomat irányította.
-
A legfontosabb a lendítés, anélkül nem ér semmit az egész – mutatta meg a
tökéletes útvonalat, amit be kell járnia a golyónak. – Azután az erő, nem
szabad félned, hogy összetöröd a bójákat, add bele minden dühödet, ha az kell,
gondolj valakire, aki megérdemelne egy hatalmas pofont. Oké?
-Oké
– motyogtam megilletődve, nem voltam hozzászokva a közelségéhez.
-
Akkor gurítsuk el a kicsikét! – a golyó végigszáguldott a pályán és letarolta
az összes bábut. Boldogan visítva ugrottam Luke nyakába. Nevetve kapott fel és
pörgetett meg a levegőben. – Most már készen állsz egy összecsapásra?
-
Természetesen! – csaptam a levegőbe lelkesen.
Órákig
játszottunk, hangosan nevettünk egymáson és persze saját magunkon, nagyon jól
éreztük magunkat. Időközben sikerült egészen belejönnöm a dologba és néhány kör
után már jó néhány ponttal megelőztem Luke-ot. Egy pillanatra megfordult a
fejemben, hogy talán hagyott nyerni, de miután elmerültem kék íriszeiben, ez
már a legkevésbé sem érdekelt.
-A
diák lekörözte a mesterét. Le a kalappal – hajolt meg előttem.
-
Igyekeztem – vontam vállat szerényen.
-
Ebben egy percig sem kételkedtem – karolta át a derekamat. – Az a seggre esés
is ezt bizonyította az elején.
-
Hé, ez azért csúnya volt! – biggyesztettem le a számat.
-
Elnézést kérek – simította félre a hajamat nevetve a jobb kezével.
-
Talán megbocsátok.
-
Igen? És mit kell tennem érte? – hajolt hozzám közelebb, már alig néhány
centiméter választott el minket egymástól.
-
Háááát… - csökkentettem tovább a távolságot.
Már
olyan közel voltunk egymáshoz, hogy lélegzete forrón égette az arcomat és
éreztem, ahogy a szíve szédítő sebességgel ver a mellkasában. Ekkor megszólalt
a telefonom, bocsánatkérő pillantást vetve rá elhúzódtam tőle és gyorsan
felkaptam. Tudtam, hogy csak egyetlen okból csöröghet:
-Szia,
Ems! – szólt bele Nathalie, a hangja komoly volt.
-
Szia! Valami baj van?
-
Ami azt illeti, igen. Alex egy kicsit többet evett a kelleténél, aztán sokat
ugrált az ugrálóvárban. Most nem érzi túl jól magát – a háttérből öklendezést
hallottam.
-
Azonnal ott vagyok! Addig kérlek, vigyázz rá!
-
Természetes!
-
Mi történt? – kérdezte aggódva Luke látva kétségbeesett arckifejezésem.
-
Alex rosszul van, érte kell mennem. Úgy sajnálom, hogy… - elharaptam a mondat
végét, de így is értette, mit akarok mondani.
-
Hé, nem történt semmi! – mosolyodott el őszintén. - Az a legfontosabb, hogy
Alexszel ne legyen semmi baj! Azonnal hívom Ashtont, hogy jöjjön értünk!
Az
elkövetkező öt perc, amíg Ash odaért a bowling teremhez egy örökkévalóságnak
tűnt, de Luke nem panaszkodott, nem látszott mérgesnek, ugyanúgy aggódott,
ahogyan én, és közben ujjait szorosan kulcsolta az enyéim közé. Ashton gyorsan,
bár kissé életveszélyesen vezetett, de végül megérkeztünk. Kipattantam az
autóból, odarohantam a házhoz, majd csengettem és türelmetlenül vártam, hogy beengedjenek.
Csak akkor vettem észre, hogy Luke utánam jött, amikor bátorítóan megszorította
a vállamat.
-Nath,
hol van Alex? – estem neki egyből az ajtót kinyitó barátnőmnek.
-
Nyugalom, már jobban van, most az emeleten alszik Brad szobájában. De gyere,
már nagyon várt téged – húzott maga után fel a lépcsőn, a szemem sarkából
láttam, hogy Luke a nyomunkban van.
Alighogy
beléptünk a szobába, kipattant a szeme és sírni kezdett.
-Semmi
baj, Bogyó! – öleltem magamhoz. – Mindjárt hazamegyünk!
-
Még szerencse, hogy a nővéred ilyen hamar ideért – simogatta meg az arcát
szeretetteljesen Nathalie. – De tényleg, hogyan értél ide ilyen gyorsan? Itt
voltál a közelben?
-
Bowlingozni voltunk – Nath tekintete előbb Luke-ot mérte végig, majd
megállapodott rajtam és a magasba szöktek a szemöldökei.
-
Ó – nyögte, és láttam rajta, hogy nagyon kíváncsi a részletekre. Küldtem felé egy
„majd később megbeszéljük” pillantást, és ezúttal biztosra vettem, hogy újra
fel fogom venni vele a kapcsolatot, mert maradéktalanul megbízhatok benne.
Azonnal megértette, mit szeretnék és inkább elterelte a témát. – Itt van a
holmija – mutatott a sarokban lévő hátizsákra. A kezembe fogtam, aztán félve
Luke-ra néztem, aki időközben már letérdelt Al mellé a földre.
-
Na, gyere Nagyfiú, hazamegyünk! – emelte fel az öcsémet az ágyról, aki
egyáltalán nem is tiltakozott, majd kisétáltak a szobából magunkra hagyva
minket.
-
Köszönöm!
-
Igazán nincs mit – ölelt meg Nathalie. – De elég sok mesélnivalód van.
-
Igen, tudom – húzódtam el kuncogva.
Ash
életveszélyes vezetési stílusának köszönhetően hamar hazaértünk, még a kocsiban
elbúcsúztunk tőle, de Luke egészen az ajtóig kísért minket.
-Köszönök
mindent – mosolyogtam rá, majd összeszedve minden bátorságomat hozzátettem: -
Remélem, majd megismételhetjük, kevésbé katasztrofális véggel természetesen.
-
Én is pont ebben bíztam.
-
Akkor még találkozunk.
-
Igen.
-
Menjünk már be, pisilnem kell – nyafogott Alex.
-
Szia! – nyomtam puszit Luke arcára.
-
Szia! – sétált el mosolyogva.
A
házban sötétség uralkodott, de valami mégsem volt rendben, borzongás járta át a
testem, ahogy megéreztem a sör kesernyés bűzét.
-Üdv
itthon, édesem – bontakozott ki a sötétből apa alakja. – Jól szórakoztál? –
alig lehetett érteni, amit mond, már összeakadt a nyelve az elfogyasztott
alkoholtól.
-
APUCIII! – kiáltott Al lelkesen.
-
Ne kiabálj! – szidta le őt.
-
Korán jöttél haza – jegyeztem meg óvatosan.
-
Igen, mert az a kövér kurva, tudod, aki a pénzügyi osztályon dolgozik, az a
Hilda, vagy, hogy is hívják, összehányta a konferenciatermet. Mondtam, hogy
teheneket nem kéne magunkkal vinni az útra, ők mindig maguk alá piszkítanak –
nevetett a saját viccén. Megjelent előttem Hilda arca, ahogyan boldogan mesélte
el nekem, gyermeket vár, amikor az irodában vártam apára.
-
Alex, menj fel az emeletre – kértem az öcsémet.
-
De…
-
Menj fel! – utasítottam, nem akartam, hogy itt legyen, amikor esetleg eldurvul
a helyzet.
Al
felrohant és kis idő múlva hallottam, ahogy csapódik mögötte a fürdőszoba
ajtaja.
-És
te merre jártál, tündérem? – araszolt hozzám közelebb apa.
-
Alexet hoztam haza a születésnapi buliról, amin volt – sikerült anélkül elmondanom,
hogy megremegett volna a hangom.
-
És ehhez ki kellett sminkelned magad? – nem tudtam, mit mondhatnék. – Ugyanolyan
cafka vagy, mint az anyád! Neki hiába mondtam, hogy, ha sminkeli magát, akkor
mindenki meg akarja majd dugni, de őt nem zavarta, sőt kifejezetten élvezte, ha
széttehette a lábát. Te is olyan akarsz lenni?! – jött még közelebb, ösztönösen
hátráltam, de a konyhapultnak ütköztem.
-
Nem – válaszoltam lassan.
-
Láttam azt a két fiút, akivel voltál. Egyszerre egy már nem is elég, mi?! –
ragadta meg a kezem. – Hülye kis kurva! – vágott pofon teljes erőből.
A
lépcső felől Alex ijedt sikolya hallatszott, kétségbeesetten nézett felénk a
korlát mögül. Apa sírni kezdett, majd elindult felé:
-Alex,
drága kicsi, Alex! Te vagy az én… - elcsuklott a hangja és összeesett a földön,
de ez nem tántorította el attól, hogy tovább másszon az öcsém felé. – Én úgy
szeretlek!
Leküzdve
a remegésemet közé és a hisztérikus sírásba kezdett Alex közé álltam.
-Hagyd
őt békén! Ha egy ujjal is hozzáérsz, én esküszöm, hogy…
-
Mi? TE MI?! – ordított.
-
Fogalmad sincs arról, hogy mire vagyok képes!
-
De ő a fiam…
-
Én meg a lányod vagyok, aki undorodik a puszta látványodtól is. Bárcsak te
haltál volna meg és nem anya – vetettem a szemére.
Összekuporodott
a földön, a testét vadul rázta a sírás, de képtelen voltam szánalmat érezni
iránta. Felkaptam Alexet és felrohantam a lépcsőn. Aznap este kétszer is
elfordítottam a kulcsot a zárban mielőtt elaludtam magamhoz ölelve a rémült
öcsémet.
