Ma nem húzom az időt, jó olvasgatást!
Puszi, W. ♥
Ui.: a rajz saját :D
Luke Hemmings
-
Oké, ennyi volt, én nem bírom tovább – nyúlt el az asztalon egy hatalmas ásítás
kíséretében Emma. – Ha még egy hülye kísérletről kell olvasnom, esküszöm,
rosszul leszek – tolta magától távolabb az egyik vaskos könyvet undorodva.
-
Figyelj, itt találtam egy egész érdekeset – bizakodva fordult felém, de a fejét
még mindig nem emelte fel a kezéről. – Ezzel be lehet bizonyítani, hogy a
hidrogénből kialakuló hélium bizonyos koncentrációban gyúlékony és… -
magyaráztam lelkesen gesztikulálva. Egy ingerült, artikulálatlan nyögéssel
fojtotta belém a szót, felvont szemöldökkel, kérdő tekintettel néztem rá.
-
Ez nem lesz jó – jelentette ki.
-
Tudom, hogy már nagyon eleged van ebből az egészből, de…
-
Nem erről van szó – állított le és végre újra rendes ülőhelyzetbe tornázta
magát, majd miután a füle mögé igazította tincseit, folytatta: - Már tavaly
megcsinálták – húzta el a száját.
-
És ez kizáró ok? – túrtam a hajamba zavartan.
-
Igen, Mr. Wilson nem szereti, ha az „előző év anyagából táplálkozunk” –
bámulatosan tudta utánozni a hanglejtését, nevetnem kellett. – Ó, az emlegetett
szamár – bökött Emma a fejével a hátam mögé. Megfordultam és láttam, ahogy Mr.
Wilson szórakozottan maga elé motyogva beszáguldott az ajtón, majd lesütött
szemmel a gyerekrészlegre sietett, de ahelyett, hogy a könyveket tanulmányozta
volna a polcon, a tekintetét inkább elszántan a kölcsönzői pultnál álló hölgyre
szegezte.
-
Mit csinál? – ráncoltam a homlokom értetlenül.
-
Miss Robinsont nézi – közölte Emma magától értetődően.
-
A könyvtáros nőt?
-
Igen – pakolta egy kupacba az asztalon lévő könyveket.
-
De miért nem megy oda hozzá? Miért leselkedik utána?
-
Ó, ha az ilyen egyszerű lenne – nevetett édesen.
-
Nem az? – fúrtam a tekintetem az övébe kíváncsian, állta a pillantásomat, sőt,
mintha az ajkán apró mosoly játszott volna közben.
-
Neki nem – rázta a fejét somolyogva. – Akárhányszor odamegy hozzá, valamilyen sületlenség
hagyja el a száját. A múltkor mögötte álltam a sorban és láttam, hogy minden
erejét latba vetve bókolni próbált Brendának, de kínosan feszengett, teljesen
elvörösödött, hebegett-habogott, aztán képes volt azt mondani, hogy „szeretem
az állatokat, a kardigánjának is pont olyan színe van, mint a lenyúzott
disznóbőrnek”.
-
Neeee!
-
De igen! Aztán ijedten körbenézett és köszönés nélkül kirohant az ajtón. Nem
tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek – kuncogott, de aztán hirtelen
elkomorodott és bűntudatosan lehajtotta a fejét, mintha akkor jött volna rá,
hogy éppen az egyik tanárán nevet.
-
Én úgy képzeltem, hogy Mr. Wilson nős, van három gyereke, akik imádnak
robbantgatni a hátsókertben és az ideje nagy részét a pincéjében berendezett
titkos laboratóriumában tölti – igyekeztem oldani feszültségét.
-
Komolyan? – kérdezte vigyorogva.
-
Igen, valahogy ez volt az első benyomásom róla – vontam vállat.
-
Hát, az első benyomás sokszor téves – kezdett szedelőzködni. – Meglepődnél,
hogy az emberek mi mindent rejtegetnek – hangjának titokzatos, keserű élétől
mozgásba lendült a fantáziám. Vajon mire utalt ezzel? Neki is vannak ilyen
sötét titkai? – Most mennem kell – állt fel lassan.
-
Máris? – próbáltam leplezni csalódottságomat.
-
Igen – bólintott határozottan.
-
Kár, pedig reménykedtem benne, hogy tanulás után megiszunk együtt egy kávét –
vezettem elő a tervemet.
-
Nem szeretem a kávét – ez inkább tűnt üres kifogásnak, mint kész ténynek, de
nem adtam fel:
-
Turmixot?
-
Hááát… - harapta be az ajkát. – Igazából ma úgy terveztem, hogy befejezem a festményemet
– vallotta be.
-
Szuper! – csaptam össze a tenyeremet. – Akkor ma megtarthatnánk az első
rajzórámat.
-
Nem is tudom – hárított újból.
-
Megegyeztünk – emlékeztettem.
-
Igen, de…
-
Nekem már az is elég, ha adsz egy lapot meg néhány ceruzát. Meglepően csendben
tudok lenni, ha van mivel elfoglalnom magam – győzködtem. Hosszan mérlegelte a
dolgot, de végül beleegyezett:
-
Oké, gyere!
Kicsit
úgy éreztem, mintha csak rátukmáltam volna magam Emmára, de a szeméből azt
olvastam ki, hogy örül a társaságomnak. Kifelé
menet a gyerekrészleg mellett mentünk el, cinkos pillantást váltottunk, aztán
teljesen egyszerre, jó hangosan szólaltunk meg:
-
Jó napot, Mr. Wilson! – szegény annyira megijedt, hogy kapásból levert három
könyvet a helyéről.
-
Szia, Emma… Thomas – biccentett felénk tettetett könnyedséggel.
-
Miért hív Thomasnak? – súgta oda Emma, amikor egy kicsit távolabb értünk.
-
Gőzöm sincs – nevettem rá.
Átmentünk
a főépületbe és hamarosan az ismerős, festékes tégelyekkel teli, aprócska
teremben találtam magam. Emma magára kötött egy koszos, besárgult kötényt,
aztán a pulóverének ujjához nyúlt, mintha fel akarná hajtani, de végül csak
nagyot sóhajtva megrázta a fejét és úgy hagyta, ahogy volt.
-
Ott találsz rajzlapot és ceruzákat – mutatott egy zsúfolt polcra a jobb
oldalamon. Levettem, amit kellett és letelepedtem a helyiségben lévő egyetlen
asztal mellé. – Kezdetnek talán…öhm… - lapozgatott egy vaskos könyvben –
próbáld meg lerajzolni ezt – tette le elém egy női arc portréjánál kinyitva.
-
Oké – bólintottam, majd kidugott nyelvvel koncentrálva a kezembe vettem a
grafitceruzákat. Az én vonalaim kicsit sem hasonlítottak az eredetiekhez, de
azért küzdöttem, hogy ne legyen olyan silány a végeredmény.
A
tekintetem újra és újra elkalandozott a rajzról és Emmát figyeltem. Rutinos
mozdulatokkal keverte ki a kívánt színeket és kente fel őket a vászonra. festés
közben az arca teljesen kisimult, nyoma sem volt rajta a korábbi komorságnak,
sütött róla, hogy élvezi, amit csinál.
Majd’
egy órán át csendben dolgoztunk, ki-ki a saját „művén”, amikor Emma a festékes
ujjait a kötényébe törölgetve odalépett mellém.
-
Na, Picasso, hogy haladsz? – lesett bele a vállam felett a rajzomba.
-
Szerintem egész jól – húztam ki magam büszkén. – Neked mi a véleményed róla? –
toltam elé a lapot. – Őszintén!
-
Hát, ez… - próbálta visszafojtani a nevetését, de az csak kitört belőle. –
Borzalmas.
-
Hé! Azért azt reméltem, egy kicsit tapintatosabb leszel! – fontam össze
szorosan a karjaimat a mellkasom előtt duzzogva.
-
Te kérted, hogy az igazat mondjam – emelte a magasba a kezét védekezően. –
Semmit sem találtál el: az orra ferde, a szemei túl távol vannak egymástól, a
szája vékony…
-
Lehet, hogy most szóltad le életem művét! – jelentettem ki dacosan.
-
Azt kötve hiszem – nevetett hangosan.
-
Oké, igazából szerintem is rettenetes – vigyorodtam el.
-
Tényleg rád fér a segítség.
-
Az nem kifejezés – somolyogtam. – De azért ezt neked adom emlékbe – nyomtam a
kezébe a félresikerült portrét.
-
Ó, köszönöm – tette színpadiasan a mellkasára a kezét. – Ezzel egy életre
leköteleztél!
-
Helyes – kacsintottam rá. – És te? Elkészültél? – böktem a festőállvány felé,
amit pont úgy helyezett el, hogy ne láthassam a festményét.
-
Azt hiszem, igen – bólogatott elgondolkozva, aztán kisvártatva, lesütött szemmel,
halkan hozzátette: - Szeretnéd megnézni?
-
Ez nem is kérdés! – pattantam fel a székről talán egy kicsit túlontúl is
lelkesen.
Odavezetett
az állvány elé és kíváncsian vizslatta az arcom, a reakciómat leste. Idő
kellett, hogy befogadjam a látványt, a vászon tele volt rózsaszín virágokkal.
-
Nos? – kérdezett rá türelmetlenül.
-
Hű… hát, ez… ez… - küszködtem a szavakkal - igazán… öhm… rózsaszín – nyögtem ki
végül.
-
Fukszia.
-
Tessék?! – néztem rá értetlenül.
-
A rózsaszín egyik árnyalata – magyarázta.
-
Nem igaz, ilyen szín nincs is, csak te találtad ki! – vádoltam.
-
De van! – forgatta meg a szemét mosolyogva.
-
Engem nem tudsz átverni! – néztem rá komolyan összehúzott szemekkel. Hangosan
felnevetett és a tenyerébe temette az arcát. – Te mindig meglepsz engem –
fejtettem le a kezeit gyönyörű vonásai elől.
-
Igen? – kapta rám a tekintetét zavartan.
-
Először kiderül, hogy Nirvanát hallgatsz, azután pink virágokat festesz…
-
Fukszia – javított ki újra.
-
Tök mindegy – legyintettem.
-
És anyának festettem - mondta alig hallhatóan, miközben nekilátott elpakolni.
-
Születésnapja lesz?
-
Igen, most lenne 37 éves – kellett egy kis idő, amíg felfogtam szavai
tartalmát, de aztán kemény gombócot formált a torkomban a felismerés:
-
Lenne…?
-
Két éve meghalt – hangja érzelemmentesen csengett, de az arcán átfutott egy
szomorú kifejezés, ami megállapodott a szemében. Talán emiatt volt mindig olyan
komor?
-
Sajnálom, én…
-
Semmi baj, nem tudhattad – rázta meg a fejét és folytatta a pakolást.
Segítettem neki, hogy addig is megfeledkezzek a szobában beállt kínos csendről.
– Tudom, hogy elég őrülten hangzik, hogy egy tizenhét éves lány a halott
édesanyjának festeget – kezdte bizonytalanul. – De ez valahogy segít
feldolgozni, hogy már nincs velünk.
-
Felesleges szabadkoznod, szerintem szép dolog, hogy így emlékezel meg róla.
Megkönnyebbülten,
már-már hálásan mosolygott rám.
-
Hogy is volt azzal a turmixszal? – váltott témát váratlanul.
-
Még mindig áll a meghívás – jelentettem ki magabiztosan, bízva a sikeremben. - De,
ha netán nem szeretnél eljönni, akkor… - tettem ezért hozzá.
-
Szeretnék – nyugtatott meg gyorsan. – De csak, ha nem lenne baj, hogy a
kisöcsém is eljön velünk, el kell őt hoznom az óvodából – tördelte az ujjait
idegesen.
-
Már miért lenne baj, Ems?
-
Ems? – vonta fel a szemöldökét.
-
Ó, nem szereted, ha így hívnak?
-
Erről szó sincs – rázta a fejét úgy, hogy barna loknijai táncot jártak a
levegőben. – Csak nem igazán szoktak becézni – mondta. – De azért tetszik –
tette hozzá szórakozottan.
-
Ennek örülök, Ems – mosolyogtam rá.
Az
ovi szerencsére ugyanabban az utcában volt, mint az iskola, ezért nem kellett
túl sokat gyalogolnunk a tűző napon. Rólam pólóban is folyt a víz, nem
értettem, Emma, hogy bír hosszú ujjú felsőben járkálni. Az épületet el sem
lehetett volna téveszteni, az udvarát zsibongó gyerekek töltötték meg.
-
Várj meg itt, mindjárt jövök – kért Emma a kapuban.
Figyeltem,
ahogy keresztülvágott a füvön és egyenesen egy mászókázó kisfiúhoz ment. Az
öccse széles vigyorral az arcán ölelte Emmát magához és be nem állt a szája,
amíg bevonultak az ajtón. Bő öt perc múlva tűntek fel újra, Ems apró hátizsákot
szorongatott a kezében és figyelmesen hallgatta az öccsét.
-
Bradley tanult egy csúnya szót, amikor az unokatestvére vigyázott rá szombaton –
magyarázott lelkesen.
-
Igazán? – nyíltak tágra Emma szemei ijedten.
-
Igen – bólogatott az öccse hevesen. – Ezért ma mindenkit múzsának hívott – Ems elfojtott
egy vigyort, igyekezett komoly maradni. – De én mondtam neki, hogy az nem lehet
csúnya, mert a rúzs is egy szép szó.
-
Tényleg nem az – adott neki igazat Emma.
-
És mit jelent? – kíváncsiskodott a kisfiú.
-
Majd később elmagyarázom, de most had mutassam be…
-
Juj, Emma, neked pasid van? – fintorodott el az öccse rám nézve.
-
Nem a pasim, csak barátok vagyunk – javította ki Ems elvörösödve. – Egyébként is,
honnan tudsz te ilyeneket?!
-
Mindig így kezdődik – jelentette ki szakértően, komikusan hatott ez a mondat
egy hároméves szájából. Már láttam, hogy Emma tiltakozásra nyitotta a száját, ezért
gyorsan közbeszóltam:
-
Szia, Luke vagyok – nyújtottam az öccse felé a kezem mosolyogva. Érdeklődve
emelte rám hatalmas, mogyoróbarna szemeit, amik úgy hasonlítottak nővére
íriszeihez, de nem mozdult.
-
Mutatkozz be, Bogyó – borzolta fel a haját Ems.
-
Alexander Harvey vagyok – rázott velem kezet.
-
Várj – ráncoltam a szemöldökömet. – Harvey? – ízlelgettem a nevet,
gondolkoztam, honnan olyan ismerős. – AZ a Harvey? – szögeztem Emmának a
kérdést.
-
Igen – bólintott lassan. – Az igazgató lánya vagyok.
Szia. :)
VálaszTörlésSajnálom, hogy csak most írok, de a napjaim zsúfoltak voltak, géphez alig tudtam ülni, ha pedig mégis maradt egy kis szabad időm, azt nem online töltöttem. De most már itt vagyok, szóval készülj fel! :D
Örültem, hogy a téma nem a fizika körül forgott, ha nem kicsit áttért Mr. Wilsonra. Azt a jelenetet, mikor a hatalmas szekrény mögé bújva lesi a pultnál lévő hölgyet, teljesen el tudtam képzelni. Nagyon szórakoztató, egyben aranyos volt, a maga módján. És mikor ráijesztettek, zavarában pedig levette azt a pár könyvet, igazán oda illő jelenet volt. :) Aztán a rajzszertárban eltöltött idő is aranyos volt. Valahogy úgy érzem, Luke teljesen reménytelen rajzolás terén. :) És végre Emma nem utasította vissza a randira való felhívást. Bár kicsit sajnálom, hogy ebben a részben nem olvashattam a turmixozásról, de nem baj, mert gondolom a következőben túlnyomó többségben ott lesznek. Alex pedig egy tündéri kisfiú, nagyon imádni való. :) A végén, mikor kiderült, hogy az igazgatónak a gyerekei, kicsit ledöbbentett. Agytornát kellett végeznem, de még így sem tiszta minden kép. Akkor most az édesapjuk tartja terrorban a gyerekeket? Csak ő lehet... De akkor miért jött ki Emma tőle még az elején sírva? Biztos összefüggnek a dolgok, csal még nem tudtam rájönni. :D Remélem hamarosan olvashatom a következő részt! :) Siess a publikálásával! =)
Ölel, Anne ;]
Drága, Anne!
TörlésSajnálom, hogy csak most reagálok, de én is eléggé elfoglalt voltam az utóbbi napokban/hetekben.
Elárulok egy titkot: ha fizikáról van szó, akkor Emma véleményét osztom... "bármi mást, csak azt ne". Szóval igyekszem a lehető legminimálisabbra csökkenteni a történetben játszott szerepét! :D
Mr. Wilson egy olyan habókos tanár, akire titkon mindenki vágyik, szerencsére nekem meg is adatott egy ilyen, úgyhogy volt kiről mintázni a karaktert, persze a tulajdonságait erősen eltúloztam, de azért még mindig maradt benne egy kicsi az eredeti személyből.
Alex pedig az én "sosemvolt kisöcsém", szóval igazán sziruposan édes lesz! :D
Ó, és az apa kérdésére hamarosan fény derül, és (talán) letisztul a kép vele kapcsolatban!
Ölel, wannabe_writergirl! xx