7. szín | szürke

Sziasztok, Drágáim!
Tudom, tudom, maximálisan kimerítettem a "hamarosan" időkorlátot, és a legnagyobb zűrzavarban hagytalak itt titeket, de VÉGRE volt egy kis időm írni - tekintve, hogy betegen feküdtem itthon, de ez mellékes - és be tudtam gépelni nektek az új fejezetet. Remélem, elfogadjátok kárpótlásul, hogy ezt a részt Emma szemszögéből írtam meg! ;)
Jó olvasgatást!

Puszi, W. ♥ 

Ui.: remélem, elég sztoikusan tudod kezelni a patetikus utalást, Curly! :* 

Emma Harvey

A házunk sötét és üres, mióta anya elment, mintha a halálával megszűnt volna a vibráló élet a falakban és a tündöklő fényeket felváltotta volna a szürke, egyhangú komorság. Az egész olyan mérhetetlenül lehangoló.

Az emeleten lévő egyik szobának mindig zárva van az ajtaja, évek óta nem járt ott egy árva lélek sem. Apu az iskolai irodájában lévő íróasztalának egyik fiókjában egy halom papír alá rejtve őrizte a kulcsát. Hogy miért múlt időben? Azért, mert néhány nappal ezelőtt fontos telefonhívást kapott és el kellett rohannia. Amíg ő távol volt, én átkutattam a dolgait és elloptam tőle a kulcsot. Úgy éreztem, jogom van újra látni a szobát, hiszen az volt a közös kis szentélyünk anyával.

Már éppen kifelé tartottam, amikor belépett az ajtón. A szívem azonnal a torkomba ugrott, nehezen szedtem a levegőt.
- Mit keresel te itt?! – kérdezte szemében izzó haraggal.
- Téged – vágtam rá túlzottan gyorsan. – Miss Robinson megkért, hogy érdeklődjek a jövő heti könyvszállítmányról – álltam elő egy soványka hazugsággal, a hangom árulkodóan megremegett.
- Aha… - méregetett összehúzott szemekkel. – Miss Robinson… - motyogta szarkasztikusan, bosszantóan jól ismert, tudta, hogy hazudok. – Akkor most szépen mondd el nekem az igazat! – lépdelt felém lassan, nagyot nyeltem és hátrálni kezdtem. Néma lépteink a bikaviadalok kegyetlenségtől túlfűtött táncát idézték, de én már nem tudtam tovább menekülni, az én bikám már veszélyesen közel jött hozzám, a hátam az íróasztalnak ütközött. – Miért vagy itt?! – kulcsolta az ujjait kíméletlenül a karomra. – Válaszolj! – sziszegte a fogai közül. Megrémített az arcára kiülő kegyetlen, vicsorgás szerű fintor, lesütöttem a szemem. Körmei a húsomba vájtak, ahogy erőszakosan közelebb rántott magához, nem sok kellett hozzá, hogy felordítsak fájdalmamban. Összeszorítottam az ajkaimat, mert tudtam, hogy a kiáltás után csak még inkább megbüntetne, de a szememet mardosó könnyekkel szemben tehetetlen voltam. – Szóval, mit csinálsz itt, aranyom? – nyomta meg az „aranyom” szót gúnyosan. Az agyam vadul zakatolt, próbáltam valami hihető hazugsággal előállni, nem szerezhetett tudomást a táskám mélyén lapuló kulcsról. A büntetést, amit azután kapnék még elképzelni is rettenetes.
- Pénz – nyögtem ki alig hallhatóan.
- Tessék? – hajolt közelebb hozzám. – Nem hallottalak tisztán – forró lehelete kellemetlenül az arcomat perzselte.
- Pénzt kerestem – találtam meg végre a hangomat és bátran a szemébe fúrtam a tekintetemet. – Szükségem van néhány új vászonra.

- Te és a festőmániád – forgatta meg a szemét. – Pont olyan vagy, mint az anyád – köpte undorodva a szavakat. – Csak tehetségtelen – adta meg a kegyelemdöfést, némi hatásszünet után folytatta, talán arra várt, hogy tiltakozni fogok, de csak dacosan bámultam rá. – Tudod, Emma, mi akár barátok is lehetnénk – simított egy göndör tincset a fülem mögé, vészjósló volt ez a hangulatváltás. – De te mindig hazudozol nekem – markolt a hajamba és rántotta hátra a fejem. Kínomban artikulálatlan nyögés hagyta el a torkomat és a sírás egy újabb hulláma vett erőt rajtam. – Takarodj innen! – lökött el durván, a térdeim hangosan koppantak a mahagóni parkettán. Görcsösen zokogva tápászkodtam fel és rohantam az ajtóhoz, amint kinyitottam, teljes erőmből egy magas alakba ütköztem. Hosszan elmerültem a tekintetében, tengerkék íriszei megnyugtatóan hatottak rám.

Finoman megráztam a fejem, hogy elnyomjam az előtörő emlékeket és kilopóztam a szobámból a folyosóra. A sötétben a fal mellett tapogatózva csak lassan jutottam el az ajtóig, újra és újra végigsimítottam a kilincsen, mire összeszedtem magam és a kulcsot remegő kézzel a zárba dugtam, elfordítottam, majd mély levegőt véve belöktem az ajtót. A szoba képe mellbevágott, a bútorokat ujjnyi vastag por fedte. A kifakult sötételőfüggönyökön keresztül beáradó holdfény sejtelmes derengésbe vonta a terem közepén álló magányos zongorát. A szívem majd’ megszakadt, ahogy beljebb sétáltam és a hely felfedte előttem rég elfeledett titkait. Az egyik sarokban festőállvány állt egy székkel, anya itt tanított festeni gyerekkoromban. Kábultan indultam el az irányába, úgy éreztem, meg kell érintenem, mert úgy talán egy kis darabot visszakaphatok anyából. Nem figyeltem a lában elé, így belerúgtam valamibe, ami éktelen csörömpöléssel gurult arrébb. Egy pillanatra a torkomon akadt a levegő, megtorpantam és fülelni kezdtem. Nem akartam apát felverni éjszakai álmából, az végzetes ballépés lett volna részemről. Hosszas hallgatózás után megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt és lehajoltam, hogy megnézzem, mi csapott ekkora zajt. Egy régi, kék csörgő volt az, valószínűleg Alex felejthette a földön, mielőtt még apu örök csendre ítélte ezt a helyet. Emlékszem, mennyire szeretett itt játszani, vagy csak ülni a vastag, bordó szőnyegen és az évődéseinket figyelni anyával. Hangosan nevetett velünk, pedig akkor még nem igazán érthette, mi folyik körülötte. Továbblépdeltem és nosztalgikus mosollyal az arcomon végigsimítottam a szépen erezett, stabil tölgyfaállványon, majd nehéz sóhajjal a zongorához indultam, ennek a látványa borzasztott el leginkább. Vonakodva nyitottam fel a tetejét és vigyázva nehogy véletlenül lenyomjam őket, végigszántottam az ujjaimmal a fekete-fehér billentyűkön. Anya gyönyörűen játszott rajta, imádtam őt hallgatni. Számtalanszor próbált engem is megtanítani, de makacsul ellenálltam, mondván, hogy ez nem nekem való. Azóta már ezerszer megbántam, hogy nem egyeztem bele, mert akkor legalább több időt tölthettünk volna együtt… amíg még élt…

Ledörgöltem egy komisz könnycseppet az arcomról, majd az ablakhoz sétáltam. Résnyire elhúztam a színevesztett sötételőfüggönyt és odakuporodtam a széles ablakpárkányra. A holdfény szinte nappali világosságot varázsolt körém, elborzadva simítottam végig véraláfutásokkal szabdalt bőrömön. Minden egyes forradás és seb történetére emlékeztem, nem csak a bőrömön, de a lelkemen is nyomot hagytak. Azelőtt csak egy-egy pofon csattant el, de mióta anya meghalt, egyre rosszabb a helyzet. Régen apának még voltak jó napjai, amikor képes volt úgy viselkedni, mint egy igazi családfő, de mostanra az alkohol teljesen elvette a józan eszét. Már nincsenek tiszta pillanatai, az iskolában még valami csoda folytán tartja magát a kollégái előtt, de itthon újra és újra elszabadul a pokol, azt hiszem, beleőrült anya elvesztésébe. Tudom, hogy tennem kéne ez ellen valamit, de ő mégis csak az édesapám és fogalmam sincs, kihez fordulhatnék, így inkább hallgatok, és amíg nem emel kezet Alexre, eltűrök mindent, amit velem tesz. A bő, hosszú ujjú ruhák pedig kellőképp elrejtik a sebeimet. Ez a legjobb mindenkinek, mert így apa megtarthatja az állását, mi pedig Alexszel nem kerülünk nevelőintézetbe. A szívem szakadna meg, ha elválasztanának tőle, ő az egyetlen ember, aki némi fényt hoz az életembe.

Egész éjjel a gondolataimba merülve a csillagos eget bámultam, majd, amikor a nap lassan az égre kúszott, reszelős sóhajt hallatva tápászkodtam fel, a lábaim teljesen elgémberedtek az órákon át való egy helyben ücsörgéstől. Tisztában voltam vele, hogy apa hamarosan felébred, ezért miután gondosan bezártam az ajtót, csendesen visszaosontam a szobámba. Nem akartam lefeküdni, tapasztalatból tudtam, hogy ilyenkor már jobb ébren maradni. Ahogy kivettem egy vázlatfüzetet a táskámból, egy rajzlap hullott ki belőle. Vigyorogva emeltem fel a földről Luke borzalmas portréját, majd kitűztem a parafatáblámra. Az ágyamhoz hátráltam és messzebbről is figyelemre vettem a kusza vonalakat. Volt egy olyan erős megérzésem, hogy Luke-nak egyáltalán nem voltak portrérajzolói ambíciói, csak azért hozakodott elő vele, hogy nekem ne legyen olyan kellemetlen elfogadni az ő segítségét fizikából. Mindenesetre nagyon hálás voltam neki, hogy egy kis időre sikerült elfeledtetnie velem a problémáimat. Általában nehezemre esett megbízni az emberekben, de aztán jött ő a nagy, őszinte, kék szemeivel és a félelmeim egyszerűen elpárologtak. Valahogy sütött róla, áradt az egész lényéből, hogy ő egy légynek sem lenne képes ártani, de ami igazán lenyűgözött, az az volt, ahogyan Alexszel bánt. Sosem láttam még fiút, aki ennyire természetesen tudna viselkedni kisgyerekek közelében, egyáltalán nem érezte feszélyezve magát még akkor sem, amikor a tegnapi turmixozás közben Al kínosabbnál kínosabb kérdésekkel bombázta:

- És, akkor te most híres vagy? – kérdezte az öcsém kíváncsian, csoki maszatos arccal.
- Igen – vont vállat szerényen Luke és sokatmondóan rám vigyorogva beleszippantott a szívószálába.
- Énekelsz? – faggatta tovább Alex.
- Igen – bólintott. – És gitáron játszom.
- Táncolsz is?
- Nem, mindenki jobban jár, ha megkímélem őket a tánctudásomtól – felszabadult nevetése engem is mosolyra fakasztott.
- Pedig tök jó! – pattant fel Al a székéről és a hely közepére rohanva vad táncolásba kezdett, demonstrálva, hogy tényleg „tök jó”.
- Alex! – szóltam rá élesen, és már akartam is felállni, hogy visszahozzam az asztalhoz, amikor Luke leállított:
- Ne! Hagyd, had táncoljon!
- Bocsi, a csoki turmixtól mindig teljesen bepörög – néztem rá bocsánatkérően.
- Ugyan – legyintett. – Gyerek még, ez a dolga – mosolygott rám kedvesen.
- Úristen! Ott van egy helikopáter! – szaladt át ekkor Alex az üzleten, hogy a hatalmas üvegkirakatra tapasztva arcocskáját jobban lássa az égen repülő járművet.
- Az egy helikopter – oktattam ki őt.
- Igen, tudom – forgatta meg a szemét. – Én spanyolul mondtam! – kérte ki magának.
- Ó, Ems – a becenevem hallatán nagyot dobbant a szívem. – Nem is mondtad, hogy egy igazi apró zsenivel van dolgunk! – kapta a tele szájjal nevető öcsémet a nyakába Luke. – Na, gyere, Nagyfiú, fizessünk! – indult el vele a pult felé.
- Nem, Luke… - akartam tiltakozni.
- Hagyd, Ems, meghívtalak – kacsintott rám és olyan lazán sétált oda a pultnál álló pincérlányhoz, mintha nem ült volna a nyakában egy visítva nevető hároméves kisfiú.
- Te, Luke! – kezdte kicsivel később az öcsém, nem túl sok jót sejtető hangnemben, amikor már az utcán sétáltunk. – Neked van barátnőd?
- Nincsen.
- És miért nincs?
- Mert még nem találtam meg hozzá a megfelelő lányt.
- Akkor miért nem jársz Emmával? – Luke megtorpant és somolyogva letette Al-t a földre, fülig pirultam. – Talán nem tartod elég szépnek?! – kíváncsiskodott az öcsém komolyan csípőre tett kézzel. Tiltakoznom kellett volna, de nem tettem, igazából engem is érdekelt a válasz.
- Alex – fúrta a tekintetét a szemébe Luke, majd pillantása kutakodva az én íriszeimet kereste. – Szerintem a nővéred egy gyönyörű, fantasztikusan tehetséges lány!

Teljesen belemerülten, szinte már görcsösen kapaszkodtam ebbe a boldog emlékfoszlányba és közben észre sem vettem, hogy szórakozottam, félig öntudatlanul egy kék szempárt vázoltam a füzetembe. Amint ráeszméltem, mit is csinálok, elvörösödve hajítottam el magamtól jó messzire a vázlatfüzetemet.

- Ez őrület – suttogtam a hajnali félhomályba. – Ilyen nem fordulhat elő, csak alig néhány napja ismerem, nem kötődhetek hozzá ennyire, ez nevetséges – győzködtem magam a tenyerembe temetve az arcomat.

- Emma? – a nevem hallatán felkaptam a fejem.

- Ó, Bogyó! – siettem oda a maciját szorongató kisöcsémhez. – Mi a baj? – vontam az ölelésembe.

- Rosszat álmodtam – szipogott a pizsama felsőmbe.

- Most már nem lesz semmi baj! – mondtam, és évek óta először tényleg így is gondoltam.