7. szín | szürke

Sziasztok, Drágáim!
Tudom, tudom, maximálisan kimerítettem a "hamarosan" időkorlátot, és a legnagyobb zűrzavarban hagytalak itt titeket, de VÉGRE volt egy kis időm írni - tekintve, hogy betegen feküdtem itthon, de ez mellékes - és be tudtam gépelni nektek az új fejezetet. Remélem, elfogadjátok kárpótlásul, hogy ezt a részt Emma szemszögéből írtam meg! ;)
Jó olvasgatást!

Puszi, W. ♥ 

Ui.: remélem, elég sztoikusan tudod kezelni a patetikus utalást, Curly! :* 

Emma Harvey

A házunk sötét és üres, mióta anya elment, mintha a halálával megszűnt volna a vibráló élet a falakban és a tündöklő fényeket felváltotta volna a szürke, egyhangú komorság. Az egész olyan mérhetetlenül lehangoló.

Az emeleten lévő egyik szobának mindig zárva van az ajtaja, évek óta nem járt ott egy árva lélek sem. Apu az iskolai irodájában lévő íróasztalának egyik fiókjában egy halom papír alá rejtve őrizte a kulcsát. Hogy miért múlt időben? Azért, mert néhány nappal ezelőtt fontos telefonhívást kapott és el kellett rohannia. Amíg ő távol volt, én átkutattam a dolgait és elloptam tőle a kulcsot. Úgy éreztem, jogom van újra látni a szobát, hiszen az volt a közös kis szentélyünk anyával.

Már éppen kifelé tartottam, amikor belépett az ajtón. A szívem azonnal a torkomba ugrott, nehezen szedtem a levegőt.
- Mit keresel te itt?! – kérdezte szemében izzó haraggal.
- Téged – vágtam rá túlzottan gyorsan. – Miss Robinson megkért, hogy érdeklődjek a jövő heti könyvszállítmányról – álltam elő egy soványka hazugsággal, a hangom árulkodóan megremegett.
- Aha… - méregetett összehúzott szemekkel. – Miss Robinson… - motyogta szarkasztikusan, bosszantóan jól ismert, tudta, hogy hazudok. – Akkor most szépen mondd el nekem az igazat! – lépdelt felém lassan, nagyot nyeltem és hátrálni kezdtem. Néma lépteink a bikaviadalok kegyetlenségtől túlfűtött táncát idézték, de én már nem tudtam tovább menekülni, az én bikám már veszélyesen közel jött hozzám, a hátam az íróasztalnak ütközött. – Miért vagy itt?! – kulcsolta az ujjait kíméletlenül a karomra. – Válaszolj! – sziszegte a fogai közül. Megrémített az arcára kiülő kegyetlen, vicsorgás szerű fintor, lesütöttem a szemem. Körmei a húsomba vájtak, ahogy erőszakosan közelebb rántott magához, nem sok kellett hozzá, hogy felordítsak fájdalmamban. Összeszorítottam az ajkaimat, mert tudtam, hogy a kiáltás után csak még inkább megbüntetne, de a szememet mardosó könnyekkel szemben tehetetlen voltam. – Szóval, mit csinálsz itt, aranyom? – nyomta meg az „aranyom” szót gúnyosan. Az agyam vadul zakatolt, próbáltam valami hihető hazugsággal előállni, nem szerezhetett tudomást a táskám mélyén lapuló kulcsról. A büntetést, amit azután kapnék még elképzelni is rettenetes.
- Pénz – nyögtem ki alig hallhatóan.
- Tessék? – hajolt közelebb hozzám. – Nem hallottalak tisztán – forró lehelete kellemetlenül az arcomat perzselte.
- Pénzt kerestem – találtam meg végre a hangomat és bátran a szemébe fúrtam a tekintetemet. – Szükségem van néhány új vászonra.

- Te és a festőmániád – forgatta meg a szemét. – Pont olyan vagy, mint az anyád – köpte undorodva a szavakat. – Csak tehetségtelen – adta meg a kegyelemdöfést, némi hatásszünet után folytatta, talán arra várt, hogy tiltakozni fogok, de csak dacosan bámultam rá. – Tudod, Emma, mi akár barátok is lehetnénk – simított egy göndör tincset a fülem mögé, vészjósló volt ez a hangulatváltás. – De te mindig hazudozol nekem – markolt a hajamba és rántotta hátra a fejem. Kínomban artikulálatlan nyögés hagyta el a torkomat és a sírás egy újabb hulláma vett erőt rajtam. – Takarodj innen! – lökött el durván, a térdeim hangosan koppantak a mahagóni parkettán. Görcsösen zokogva tápászkodtam fel és rohantam az ajtóhoz, amint kinyitottam, teljes erőmből egy magas alakba ütköztem. Hosszan elmerültem a tekintetében, tengerkék íriszei megnyugtatóan hatottak rám.

Finoman megráztam a fejem, hogy elnyomjam az előtörő emlékeket és kilopóztam a szobámból a folyosóra. A sötétben a fal mellett tapogatózva csak lassan jutottam el az ajtóig, újra és újra végigsimítottam a kilincsen, mire összeszedtem magam és a kulcsot remegő kézzel a zárba dugtam, elfordítottam, majd mély levegőt véve belöktem az ajtót. A szoba képe mellbevágott, a bútorokat ujjnyi vastag por fedte. A kifakult sötételőfüggönyökön keresztül beáradó holdfény sejtelmes derengésbe vonta a terem közepén álló magányos zongorát. A szívem majd’ megszakadt, ahogy beljebb sétáltam és a hely felfedte előttem rég elfeledett titkait. Az egyik sarokban festőállvány állt egy székkel, anya itt tanított festeni gyerekkoromban. Kábultan indultam el az irányába, úgy éreztem, meg kell érintenem, mert úgy talán egy kis darabot visszakaphatok anyából. Nem figyeltem a lában elé, így belerúgtam valamibe, ami éktelen csörömpöléssel gurult arrébb. Egy pillanatra a torkomon akadt a levegő, megtorpantam és fülelni kezdtem. Nem akartam apát felverni éjszakai álmából, az végzetes ballépés lett volna részemről. Hosszas hallgatózás után megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt és lehajoltam, hogy megnézzem, mi csapott ekkora zajt. Egy régi, kék csörgő volt az, valószínűleg Alex felejthette a földön, mielőtt még apu örök csendre ítélte ezt a helyet. Emlékszem, mennyire szeretett itt játszani, vagy csak ülni a vastag, bordó szőnyegen és az évődéseinket figyelni anyával. Hangosan nevetett velünk, pedig akkor még nem igazán érthette, mi folyik körülötte. Továbblépdeltem és nosztalgikus mosollyal az arcomon végigsimítottam a szépen erezett, stabil tölgyfaállványon, majd nehéz sóhajjal a zongorához indultam, ennek a látványa borzasztott el leginkább. Vonakodva nyitottam fel a tetejét és vigyázva nehogy véletlenül lenyomjam őket, végigszántottam az ujjaimmal a fekete-fehér billentyűkön. Anya gyönyörűen játszott rajta, imádtam őt hallgatni. Számtalanszor próbált engem is megtanítani, de makacsul ellenálltam, mondván, hogy ez nem nekem való. Azóta már ezerszer megbántam, hogy nem egyeztem bele, mert akkor legalább több időt tölthettünk volna együtt… amíg még élt…

Ledörgöltem egy komisz könnycseppet az arcomról, majd az ablakhoz sétáltam. Résnyire elhúztam a színevesztett sötételőfüggönyt és odakuporodtam a széles ablakpárkányra. A holdfény szinte nappali világosságot varázsolt körém, elborzadva simítottam végig véraláfutásokkal szabdalt bőrömön. Minden egyes forradás és seb történetére emlékeztem, nem csak a bőrömön, de a lelkemen is nyomot hagytak. Azelőtt csak egy-egy pofon csattant el, de mióta anya meghalt, egyre rosszabb a helyzet. Régen apának még voltak jó napjai, amikor képes volt úgy viselkedni, mint egy igazi családfő, de mostanra az alkohol teljesen elvette a józan eszét. Már nincsenek tiszta pillanatai, az iskolában még valami csoda folytán tartja magát a kollégái előtt, de itthon újra és újra elszabadul a pokol, azt hiszem, beleőrült anya elvesztésébe. Tudom, hogy tennem kéne ez ellen valamit, de ő mégis csak az édesapám és fogalmam sincs, kihez fordulhatnék, így inkább hallgatok, és amíg nem emel kezet Alexre, eltűrök mindent, amit velem tesz. A bő, hosszú ujjú ruhák pedig kellőképp elrejtik a sebeimet. Ez a legjobb mindenkinek, mert így apa megtarthatja az állását, mi pedig Alexszel nem kerülünk nevelőintézetbe. A szívem szakadna meg, ha elválasztanának tőle, ő az egyetlen ember, aki némi fényt hoz az életembe.

Egész éjjel a gondolataimba merülve a csillagos eget bámultam, majd, amikor a nap lassan az égre kúszott, reszelős sóhajt hallatva tápászkodtam fel, a lábaim teljesen elgémberedtek az órákon át való egy helyben ücsörgéstől. Tisztában voltam vele, hogy apa hamarosan felébred, ezért miután gondosan bezártam az ajtót, csendesen visszaosontam a szobámba. Nem akartam lefeküdni, tapasztalatból tudtam, hogy ilyenkor már jobb ébren maradni. Ahogy kivettem egy vázlatfüzetet a táskámból, egy rajzlap hullott ki belőle. Vigyorogva emeltem fel a földről Luke borzalmas portréját, majd kitűztem a parafatáblámra. Az ágyamhoz hátráltam és messzebbről is figyelemre vettem a kusza vonalakat. Volt egy olyan erős megérzésem, hogy Luke-nak egyáltalán nem voltak portrérajzolói ambíciói, csak azért hozakodott elő vele, hogy nekem ne legyen olyan kellemetlen elfogadni az ő segítségét fizikából. Mindenesetre nagyon hálás voltam neki, hogy egy kis időre sikerült elfeledtetnie velem a problémáimat. Általában nehezemre esett megbízni az emberekben, de aztán jött ő a nagy, őszinte, kék szemeivel és a félelmeim egyszerűen elpárologtak. Valahogy sütött róla, áradt az egész lényéből, hogy ő egy légynek sem lenne képes ártani, de ami igazán lenyűgözött, az az volt, ahogyan Alexszel bánt. Sosem láttam még fiút, aki ennyire természetesen tudna viselkedni kisgyerekek közelében, egyáltalán nem érezte feszélyezve magát még akkor sem, amikor a tegnapi turmixozás közben Al kínosabbnál kínosabb kérdésekkel bombázta:

- És, akkor te most híres vagy? – kérdezte az öcsém kíváncsian, csoki maszatos arccal.
- Igen – vont vállat szerényen Luke és sokatmondóan rám vigyorogva beleszippantott a szívószálába.
- Énekelsz? – faggatta tovább Alex.
- Igen – bólintott. – És gitáron játszom.
- Táncolsz is?
- Nem, mindenki jobban jár, ha megkímélem őket a tánctudásomtól – felszabadult nevetése engem is mosolyra fakasztott.
- Pedig tök jó! – pattant fel Al a székéről és a hely közepére rohanva vad táncolásba kezdett, demonstrálva, hogy tényleg „tök jó”.
- Alex! – szóltam rá élesen, és már akartam is felállni, hogy visszahozzam az asztalhoz, amikor Luke leállított:
- Ne! Hagyd, had táncoljon!
- Bocsi, a csoki turmixtól mindig teljesen bepörög – néztem rá bocsánatkérően.
- Ugyan – legyintett. – Gyerek még, ez a dolga – mosolygott rám kedvesen.
- Úristen! Ott van egy helikopáter! – szaladt át ekkor Alex az üzleten, hogy a hatalmas üvegkirakatra tapasztva arcocskáját jobban lássa az égen repülő járművet.
- Az egy helikopter – oktattam ki őt.
- Igen, tudom – forgatta meg a szemét. – Én spanyolul mondtam! – kérte ki magának.
- Ó, Ems – a becenevem hallatán nagyot dobbant a szívem. – Nem is mondtad, hogy egy igazi apró zsenivel van dolgunk! – kapta a tele szájjal nevető öcsémet a nyakába Luke. – Na, gyere, Nagyfiú, fizessünk! – indult el vele a pult felé.
- Nem, Luke… - akartam tiltakozni.
- Hagyd, Ems, meghívtalak – kacsintott rám és olyan lazán sétált oda a pultnál álló pincérlányhoz, mintha nem ült volna a nyakában egy visítva nevető hároméves kisfiú.
- Te, Luke! – kezdte kicsivel később az öcsém, nem túl sok jót sejtető hangnemben, amikor már az utcán sétáltunk. – Neked van barátnőd?
- Nincsen.
- És miért nincs?
- Mert még nem találtam meg hozzá a megfelelő lányt.
- Akkor miért nem jársz Emmával? – Luke megtorpant és somolyogva letette Al-t a földre, fülig pirultam. – Talán nem tartod elég szépnek?! – kíváncsiskodott az öcsém komolyan csípőre tett kézzel. Tiltakoznom kellett volna, de nem tettem, igazából engem is érdekelt a válasz.
- Alex – fúrta a tekintetét a szemébe Luke, majd pillantása kutakodva az én íriszeimet kereste. – Szerintem a nővéred egy gyönyörű, fantasztikusan tehetséges lány!

Teljesen belemerülten, szinte már görcsösen kapaszkodtam ebbe a boldog emlékfoszlányba és közben észre sem vettem, hogy szórakozottam, félig öntudatlanul egy kék szempárt vázoltam a füzetembe. Amint ráeszméltem, mit is csinálok, elvörösödve hajítottam el magamtól jó messzire a vázlatfüzetemet.

- Ez őrület – suttogtam a hajnali félhomályba. – Ilyen nem fordulhat elő, csak alig néhány napja ismerem, nem kötődhetek hozzá ennyire, ez nevetséges – győzködtem magam a tenyerembe temetve az arcomat.

- Emma? – a nevem hallatán felkaptam a fejem.

- Ó, Bogyó! – siettem oda a maciját szorongató kisöcsémhez. – Mi a baj? – vontam az ölelésembe.

- Rosszat álmodtam – szipogott a pizsama felsőmbe.

- Most már nem lesz semmi baj! – mondtam, és évek óta először tényleg így is gondoltam.

School Sucks

Sziasztok!

 

Ne aggódjatok, nem tűntem el teljesen, csak az iskolakezdés magába szippantott. Ez az utolsó évem a gimiben, most az érettségi és a felvételi miatt kétszer olyan fontos, hogy 110%-on teljesítsek. Viszont képtelen lennék abbahagyni az írást, mert akárcsak a Theatre Love Affair, ez a történet is a szívemhez nőtt. Szóval egy kis türelmet szeretnék kérni tőletek, igyekszem frissíteni és új részeket hozni, de valószínűleg nem túl sűrűn fog sikerülni, mert - hála a csodálatos órarendemnek (hétfő 0. óra tesi?!) - levegőt venni se nagyon lesz időm. Mindenesetre képtelen lennék arra, hogy cserbenhagyjam a történetet, és legfőképpen Titeket! 

 

Köszönöm a 3333 kattintást! Fantasztikusak vagytok! ♥

 

Hamarosan új fejezettel jelentkezem!

 

Puszi, W. ♥

6. szín | fukszia

Sziasztok! :)
Ma nem húzom az időt, jó olvasgatást!
Puszi, W. ♥

Ui.: a rajz saját :D

Luke Hemmings

- Oké, ennyi volt, én nem bírom tovább – nyúlt el az asztalon egy hatalmas ásítás kíséretében Emma. – Ha még egy hülye kísérletről kell olvasnom, esküszöm, rosszul leszek – tolta magától távolabb az egyik vaskos könyvet undorodva.

- Figyelj, itt találtam egy egész érdekeset – bizakodva fordult felém, de a fejét még mindig nem emelte fel a kezéről. – Ezzel be lehet bizonyítani, hogy a hidrogénből kialakuló hélium bizonyos koncentrációban gyúlékony és… - magyaráztam lelkesen gesztikulálva. Egy ingerült, artikulálatlan nyögéssel fojtotta belém a szót, felvont szemöldökkel, kérdő tekintettel néztem rá.

- Ez nem lesz jó – jelentette ki.

- Tudom, hogy már nagyon eleged van ebből az egészből, de…

- Nem erről van szó – állított le és végre újra rendes ülőhelyzetbe tornázta magát, majd miután a füle mögé igazította tincseit, folytatta: - Már tavaly megcsinálták – húzta el a száját.

- És ez kizáró ok? – túrtam a hajamba zavartan.

- Igen, Mr. Wilson nem szereti, ha az „előző év anyagából táplálkozunk” – bámulatosan tudta utánozni a hanglejtését, nevetnem kellett. – Ó, az emlegetett szamár – bökött Emma a fejével a hátam mögé. Megfordultam és láttam, ahogy Mr. Wilson szórakozottan maga elé motyogva beszáguldott az ajtón, majd lesütött szemmel a gyerekrészlegre sietett, de ahelyett, hogy a könyveket tanulmányozta volna a polcon, a tekintetét inkább elszántan a kölcsönzői pultnál álló hölgyre szegezte.

- Mit csinál? – ráncoltam a homlokom értetlenül.

- Miss Robinsont nézi – közölte Emma magától értetődően.

- A könyvtáros nőt?

- Igen – pakolta egy kupacba az asztalon lévő könyveket.

- De miért nem megy oda hozzá? Miért leselkedik utána?

- Ó, ha az ilyen egyszerű lenne – nevetett édesen.

- Nem az? – fúrtam a tekintetem az övébe kíváncsian, állta a pillantásomat, sőt, mintha az ajkán apró mosoly játszott volna közben.

- Neki nem – rázta a fejét somolyogva. – Akárhányszor odamegy hozzá, valamilyen sületlenség hagyja el a száját. A múltkor mögötte álltam a sorban és láttam, hogy minden erejét latba vetve bókolni próbált Brendának, de kínosan feszengett, teljesen elvörösödött, hebegett-habogott, aztán képes volt azt mondani, hogy „szeretem az állatokat, a kardigánjának is pont olyan színe van, mint a lenyúzott disznóbőrnek”.

- Neeee!

- De igen! Aztán ijedten körbenézett és köszönés nélkül kirohant az ajtón. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek – kuncogott, de aztán hirtelen elkomorodott és bűntudatosan lehajtotta a fejét, mintha akkor jött volna rá, hogy éppen az egyik tanárán nevet.

- Én úgy képzeltem, hogy Mr. Wilson nős, van három gyereke, akik imádnak robbantgatni a hátsókertben és az ideje nagy részét a pincéjében berendezett titkos laboratóriumában tölti – igyekeztem oldani feszültségét.

- Komolyan? – kérdezte vigyorogva.

- Igen, valahogy ez volt az első benyomásom róla – vontam vállat.

- Hát, az első benyomás sokszor téves – kezdett szedelőzködni. – Meglepődnél, hogy az emberek mi mindent rejtegetnek – hangjának titokzatos, keserű élétől mozgásba lendült a fantáziám. Vajon mire utalt ezzel? Neki is vannak ilyen sötét titkai? – Most mennem kell – állt fel lassan.

- Máris? – próbáltam leplezni csalódottságomat.

- Igen – bólintott határozottan.

- Kár, pedig reménykedtem benne, hogy tanulás után megiszunk együtt egy kávét – vezettem elő a tervemet.

- Nem szeretem a kávét – ez inkább tűnt üres kifogásnak, mint kész ténynek, de nem adtam fel:

- Turmixot?

- Hááát… - harapta be az ajkát. – Igazából ma úgy terveztem, hogy befejezem a festményemet – vallotta be.

- Szuper! – csaptam össze a tenyeremet. – Akkor ma megtarthatnánk az első rajzórámat.

- Nem is tudom – hárított újból.

- Megegyeztünk – emlékeztettem.

- Igen, de…

- Nekem már az is elég, ha adsz egy lapot meg néhány ceruzát. Meglepően csendben tudok lenni, ha van mivel elfoglalnom magam – győzködtem. Hosszan mérlegelte a dolgot, de végül beleegyezett:

- Oké, gyere!

Kicsit úgy éreztem, mintha csak rátukmáltam volna magam Emmára, de a szeméből azt olvastam ki, hogy örül a társaságomnak. Kifelé menet a gyerekrészleg mellett mentünk el, cinkos pillantást váltottunk, aztán teljesen egyszerre, jó hangosan szólaltunk meg:

- Jó napot, Mr. Wilson! – szegény annyira megijedt, hogy kapásból levert három könyvet a helyéről.

- Szia, Emma… Thomas – biccentett felénk tettetett könnyedséggel.

- Miért hív Thomasnak? – súgta oda Emma, amikor egy kicsit távolabb értünk.

- Gőzöm sincs – nevettem rá.

Átmentünk a főépületbe és hamarosan az ismerős, festékes tégelyekkel teli, aprócska teremben találtam magam. Emma magára kötött egy koszos, besárgult kötényt, aztán a pulóverének ujjához nyúlt, mintha fel akarná hajtani, de végül csak nagyot sóhajtva megrázta a fejét és úgy hagyta, ahogy volt.

- Ott találsz rajzlapot és ceruzákat – mutatott egy zsúfolt polcra a jobb oldalamon. Levettem, amit kellett és letelepedtem a helyiségben lévő egyetlen asztal mellé. – Kezdetnek talán…öhm… - lapozgatott egy vaskos könyvben – próbáld meg lerajzolni ezt – tette le elém egy női arc portréjánál kinyitva.

- Oké – bólintottam, majd kidugott nyelvvel koncentrálva a kezembe vettem a grafitceruzákat. Az én vonalaim kicsit sem hasonlítottak az eredetiekhez, de azért küzdöttem, hogy ne legyen olyan silány a végeredmény.

A tekintetem újra és újra elkalandozott a rajzról és Emmát figyeltem. Rutinos mozdulatokkal keverte ki a kívánt színeket és kente fel őket a vászonra. festés közben az arca teljesen kisimult, nyoma sem volt rajta a korábbi komorságnak, sütött róla, hogy élvezi, amit csinál.

Majd’ egy órán át csendben dolgoztunk, ki-ki a saját „művén”, amikor Emma a festékes ujjait a kötényébe törölgetve odalépett mellém.

- Na, Picasso, hogy haladsz? – lesett bele a vállam felett a rajzomba.

- Szerintem egész jól – húztam ki magam büszkén. – Neked mi a véleményed róla? – toltam elé a lapot. – Őszintén!

- Hát, ez… - próbálta visszafojtani a nevetését, de az csak kitört belőle. – Borzalmas.

- Hé! Azért azt reméltem, egy kicsit tapintatosabb leszel! – fontam össze szorosan a karjaimat a mellkasom előtt duzzogva.

- Te kérted, hogy az igazat mondjam – emelte a magasba a kezét védekezően. – Semmit sem találtál el: az orra ferde, a szemei túl távol vannak egymástól, a szája vékony…

- Lehet, hogy most szóltad le életem művét! – jelentettem ki dacosan.

- Azt kötve hiszem – nevetett hangosan.

- Oké, igazából szerintem is rettenetes – vigyorodtam el.

- Tényleg rád fér a segítség.

- Az nem kifejezés – somolyogtam. – De azért ezt neked adom emlékbe – nyomtam a kezébe a félresikerült portrét.

- Ó, köszönöm – tette színpadiasan a mellkasára a kezét. – Ezzel egy életre leköteleztél!

- Helyes – kacsintottam rá. – És te? Elkészültél? – böktem a festőállvány felé, amit pont úgy helyezett el, hogy ne láthassam a festményét.

- Azt hiszem, igen – bólogatott elgondolkozva, aztán kisvártatva, lesütött szemmel, halkan hozzátette: - Szeretnéd megnézni?

- Ez nem is kérdés! – pattantam fel a székről talán egy kicsit túlontúl is lelkesen.

Odavezetett az állvány elé és kíváncsian vizslatta az arcom, a reakciómat leste. Idő kellett, hogy befogadjam a látványt, a vászon tele volt rózsaszín virágokkal.

- Nos? – kérdezett rá türelmetlenül.

- Hű… hát, ez… ez… - küszködtem a szavakkal - igazán… öhm… rózsaszín – nyögtem ki végül.

- Fukszia.

- Tessék?! – néztem rá értetlenül.

- A rózsaszín egyik árnyalata – magyarázta.

- Nem igaz, ilyen szín nincs is, csak te találtad ki! – vádoltam.

- De van! – forgatta meg a szemét mosolyogva.

- Engem nem tudsz átverni! – néztem rá komolyan összehúzott szemekkel. Hangosan felnevetett és a tenyerébe temette az arcát. – Te mindig meglepsz engem – fejtettem le a kezeit gyönyörű vonásai elől.

- Igen? – kapta rám a tekintetét zavartan.

- Először kiderül, hogy Nirvanát hallgatsz, azután pink virágokat festesz…

- Fukszia – javított ki újra.

- Tök mindegy – legyintettem.

- És anyának festettem - mondta alig hallhatóan, miközben nekilátott elpakolni.

- Születésnapja lesz?

- Igen, most lenne 37 éves – kellett egy kis idő, amíg felfogtam szavai tartalmát, de aztán kemény gombócot formált a torkomban a felismerés:

- Lenne…?

- Két éve meghalt – hangja érzelemmentesen csengett, de az arcán átfutott egy szomorú kifejezés, ami megállapodott a szemében. Talán emiatt volt mindig olyan komor?

- Sajnálom, én…

- Semmi baj, nem tudhattad – rázta meg a fejét és folytatta a pakolást. Segítettem neki, hogy addig is megfeledkezzek a szobában beállt kínos csendről. – Tudom, hogy elég őrülten hangzik, hogy egy tizenhét éves lány a halott édesanyjának festeget – kezdte bizonytalanul. – De ez valahogy segít feldolgozni, hogy már nincs velünk.

- Felesleges szabadkoznod, szerintem szép dolog, hogy így emlékezel meg róla.

Megkönnyebbülten, már-már hálásan mosolygott rám.

- Hogy is volt azzal a turmixszal? – váltott témát váratlanul.

- Még mindig áll a meghívás – jelentettem ki magabiztosan, bízva a sikeremben. - De, ha netán nem szeretnél eljönni, akkor… - tettem ezért hozzá.

- Szeretnék – nyugtatott meg gyorsan. – De csak, ha nem lenne baj, hogy a kisöcsém is eljön velünk, el kell őt hoznom az óvodából – tördelte az ujjait idegesen.

- Már miért lenne baj, Ems?

- Ems? – vonta fel a szemöldökét.

- Ó, nem szereted, ha így hívnak?

- Erről szó sincs – rázta a fejét úgy, hogy barna loknijai táncot jártak a levegőben. – Csak nem igazán szoktak becézni – mondta. – De azért tetszik – tette hozzá szórakozottan.

- Ennek örülök, Ems – mosolyogtam rá.

Az ovi szerencsére ugyanabban az utcában volt, mint az iskola, ezért nem kellett túl sokat gyalogolnunk a tűző napon. Rólam pólóban is folyt a víz, nem értettem, Emma, hogy bír hosszú ujjú felsőben járkálni. Az épületet el sem lehetett volna téveszteni, az udvarát zsibongó gyerekek töltötték meg.

- Várj meg itt, mindjárt jövök – kért Emma a kapuban.

Figyeltem, ahogy keresztülvágott a füvön és egyenesen egy mászókázó kisfiúhoz ment. Az öccse széles vigyorral az arcán ölelte Emmát magához és be nem állt a szája, amíg bevonultak az ajtón. Bő öt perc múlva tűntek fel újra, Ems apró hátizsákot szorongatott a kezében és figyelmesen hallgatta az öccsét.

- Bradley tanult egy csúnya szót, amikor az unokatestvére vigyázott rá szombaton – magyarázott lelkesen.

- Igazán? – nyíltak tágra Emma szemei ijedten.

- Igen – bólogatott az öccse hevesen. – Ezért ma mindenkit múzsának hívott – Ems elfojtott egy vigyort, igyekezett komoly maradni. – De én mondtam neki, hogy az nem lehet csúnya, mert a rúzs is egy szép szó.

- Tényleg nem az – adott neki igazat Emma.

- És mit jelent? – kíváncsiskodott a kisfiú.

- Majd később elmagyarázom, de most had mutassam be…

- Juj, Emma, neked pasid van? – fintorodott el az öccse rám nézve.

- Nem a pasim, csak barátok vagyunk – javította ki Ems elvörösödve. – Egyébként is, honnan tudsz te ilyeneket?!

- Mindig így kezdődik – jelentette ki szakértően, komikusan hatott ez a mondat egy hároméves szájából. Már láttam, hogy Emma tiltakozásra nyitotta a száját, ezért gyorsan közbeszóltam:

- Szia, Luke vagyok – nyújtottam az öccse felé a kezem mosolyogva. Érdeklődve emelte rám hatalmas, mogyoróbarna szemeit, amik úgy hasonlítottak nővére íriszeihez, de nem mozdult.

- Mutatkozz be, Bogyó – borzolta fel a haját Ems.

- Alexander Harvey vagyok – rázott velem kezet.

- Várj – ráncoltam a szemöldökömet. – Harvey? – ízlelgettem a nevet, gondolkoztam, honnan olyan ismerős. – AZ a Harvey? – szögeztem Emmának a kérdést.

- Igen – bólintott lassan. – Az igazgató lánya vagyok.

5. szín | sötétkék

Sziasztok! :)
Tegnap hajnalban indultunk Erdélybe és éjfél körül értünk haza, ezért szinte az egész napot átaludtam, ezért nem is tudtam begépelni az új fejezetet, de most végre elkészültem!

Jó olvasgatást!

Puszi, W. ♥

Luke Hemmings

- Haver, nem gondolod, hogy így egy kicsit alulöltözött leszel a vizsgához? – bökött a Nirvana-s pólómra Calum, miközben egy hatalmas falatot tömött a szájába a szendvicséből.

- Nem gondolod, hogy nem kéne kiürítened a hűtőnket minden egyes alkalommal, amikor átjössz? – vágtam vissza.

- Ugyan már, ez a jó barátság alapja, drágám – rebegtette meg a szempilláit.

- Na, persze – forgattam meg a szemem. – Ez egyértelmű – vettem elő magamnak egy flakon vizet.

- Caltoniában ez így működik – jelentette ki teljesen komolyan.

- A…hol? – néztem rá értetlenül.

- Hát, szóba jött még a Hoodánia és a Calcity is, de aztán arra jutottam, hogy ki akarna ilyen hülye nevű városokba költözni, ezért… - magyarázta levegővétel nélkül.

- Istenem – nevettem rá a fejemet ingatva. – Téged be kéne zárni!

- De csak veled és a srácokkal együtt – kacsintott rám. – Apropó srácok: bármelyik pillanatban megérkezhetnek a próbára.

- Tessék?! – állt meg a kezemben az ásványvíz félúton a szám felé. – De Cal, én… - nem tudtam befejezni, mert Ashton kiáltása töltötte be a házat:

- Csingiling! – ordította mindig csengetés helyett.

- Pán Péter! – válaszolt neki Michael.

- Haver, már megmondtam, hogy az nagyon nem menő – zsörtölődött Ash.

- Szerintem meg igenis az! – kérte ki magának Mikey dacosan.

- Konyha – igazította őket útba Cal szintén kiabálva.

Ha ők hárman együtt voltak a lakásban, akkor az fél percen belül őrültekházává változott.

- Cső, tesó! – veregette meg a vállam Michael, aztán kitárta a hűtő ajtaját és szemügyre vette a Calum pusztítása után polcokon maradt dolgokat. Ashton az asztal közepén lévő gyümölcsös tálból vett ki egy almát és azt kezdte rágcsálni.

- Hölgyeim és uraim, Ashton Irwin egészséges kaját eszik! – jelentette ki Calum egy cirkuszi porondmester hangsúlyával. – Mi történt veled? – nézett rá tátott szájjal.

- Gemma megpuhította – cukkolta őt Mike nevetve, miután egy nagy halom ennivalóval felszerelkezve becsukta a hűtőajtót. Ash két napja mesélt nekik a kapcsolatukról, azóta folyamatosan ezzel szívatták.

- Ó, fogjátok be! – intette le őket ingerülten, de azért a szemében büszkeség csillogott.

- Srácok – kezdtem halkan, de rám se bagóztak.

- Egyébként király lett a hajad! – futtatta át ujjait Ashton tincsein Calum.

- Azt mondod? – húzta ki magát az érintett. – Lisa totál kiakadt, amikor meglátta – utalt a stylistunkra röhögve.

- Srácok – próbáltam újra, de észre sem vettek.

- Képzelem – nevetett Cal és előadott egy Lisa-féle megrökönyödött grimaszt. – És nem sajnálod a színes tincseket?

- Egyáltalán nem – rázta a fejét vigyorogva Ash. – A hupikéket inkább meghagyom Mikey-nak.

- Igaz barát vagy, tesó – tette a vállára a kezét és nézett a szemébe komolyan Michael.

- SRÁCOK! – emeltem fel a hangomat, egy emberként fordultak felém. – Én ma délután nem érek rá.

- Azt hittem, ma nem vizsgázol – tömött a szájába egy nagy adag sonkát Mike.

- Nem is, de… - belém fojtották a szót.

- Tudod, hogy csak egyetlen okból hagyhatsz ki próbát! – emlékeztetett a régi egyezségünkre Cal.

- Vagy netán csaj van a dologban? – húzogatta a szemöldökét Mikey.

- Hááát… - túrtam bele a hajamba zavartan.

- Luke Robert Hemmings! – szólított a teljes nevemen Ash. – Azonnal mesélj el mindent!

- Ki ő? Hogy hívják? Hol találkoztatok? Hány éves? Hogy néz ki? – bombáztak a kérdéseikkel, a levegőbe emeltem a kezem, hogy végre elhallgattassam őket.

- Emmának hívják, az iskolában találkoztunk és velem egyidős – foglaltam össze néhány szóban.

- Hol találkoztok?

- Kettőkor a suli könyvtárában.

- És hogy jutsz el oda? – kérdezte Ashton csillogó szemekkel, tudtam, hogy mire akar kilyukadni, de játszottam a hülyét.

- Öhm… busszal? – vontam vállat, mindhárman hangos nevetésben törtek ki. – Most mi van?! – tártam szét a kezeimet hevesen.

- Drága, Luke – karolta át a vállam Calum. – Drága, naiv, kicsi Luke – beszélt hozzám úgy, mint egy dedóshoz. – Bár az arcod olyan, mint egy koaláé…

- Egy koaláé? – vontam fel a szemöldököm.

- Van két szemed meg egy orrod! – hadarta legyintve. – De ne zavarj be a lelkesítő monológomba!

- Ó, bocsánat – tettem úgy, mintha becipzáraznám a számat.

- Na, szóval: bár az arcod olyan, mint egy koaláé, ne gondold, hogy nem ismernek fel – magyarázta.

- Mi köze ennek a kettőnek egymáshoz? – szólt bele Michael. – Ez a legrosszabb lelkesítő beszéd, amit valaha hallottam!

- A koalák aranyosak – kotyogott közbe Ash is.

- Áááá – csattant fel Calum. – Épp egy fontos szónoklat közepén tartok!

- Akkor hallhatnánk a lényeget? El fogok késni – böktem meg a csuklómat az óra helyén.

- Szerintem hagynod kéne, hogy Ashton vigyen el – fejezte be unottan egy székre huppanva.

- Ki van zárva! – jelentettem ki.

- Most miért?! – duzzogott Ash.

- Azért, mert három kocsit törtél össze, mire meglett a jogosítványod…

- De már megvan - húzta elő vigyorogva a tárcájából.

- Ash, ne már – ráztam a fejem erőtlenül.

- Telik az idő, tik-tak – mondta Calum a gagyi kísértetfilmek szellemhangját idéző hangsúllyal. – Döntened kell!

- Most ment el a busz – motyogta teli szájjal Michael, az ablakon kinézve.

- Mi?! – rohantam oda és rántottam el a függönyt, még éppen láttam, ahogy a busz kifordult az utcából. – A fenébe – szitkozódtam.

- Akkor én most felállok a székről és előveszem a slusszkulcsot a farzsebemből – közölte lassan a hátam mögül Ashton.

- Ashton, elvinnél? – fordultam felé nagyot sóhajva.

- Hát, már hogy a viharba’ ne?! – jelent meg az arcán egy hatalmas vigyor.

- Mi is megyünk! – szólalt meg kórusban Cal és Mikey.

Miután beültem Ash mellé az anyósülésre, az első dolgom az volt, hogy bekapcsoltam a biztonsági övemet. Ashton életveszélyes tempóval tolatott ki a kocsibejárónkról és egy vad farolás után észveszejtő gyorsasággal száguldott végig az utcákon, a sebességtől kényelmetlenül nyomódtam bele az ülésbe.  Az első piros lámpánál úgy beletaposott a fékbe, hogy a biztonsági öv piros nyomot hagyott a vállamon, sziszegve tapogattam végig a fájó sérülést és vetettem egy szúrós pillantást a volán mögött vigyorgó Ash-re. A folyamatos gyorsulástól és fékezéstől felfordult a gyomrom, ezért úgy döntöttem, az út további részét csukott szemmel és a légzésemre koncentrálva teszem meg. Néhány óráknak tűnő perccel később Ashton leállította a motort.

- Megérkeztünk, álomszuszék – duruzsolt a fülembe.

- Soha… többé… nem… ülök… be… melléd! – sziszegtem tagoltan, ahogy kicsatoltam az övemet és kiszálltam a kocsiból.

- És a köszönöm hol marad?! – gyilkos pillantást vetettem rá, aztán elindultam az épület felé.

- Luke – kiabált utánam Calum. Ahogy visszafordultam, láttam, hogy mindhárman puszikat dobálnak felém. – Vigyázz magadra, édes!

Nevetve intettem nekik, minden haragom elszállt, aztán végignéztem, ahogy kifordultak az útra.

Belépve az épületbe már egyáltalán nem vesződtem a falon lógó térkép tanulmányozásával, hanem egyenesen a portáshoz sétáltam.

- Jó napot – kukucskáltam be a kicsiny ablakon, amely mögött ült.

- Szia – jelent meg az arcán egy mosoly. – Ma miben segíthetek?

- A könyvtárat keresem.

- Azon az ajtón át – mutatott jobbra egy nagy vasajtó felé – kimész az udvarra és szemben az emeletes épület lesz az, nem lehet eltéveszteni.

- Rendben, köszönöm.

Az udvaron lézengett néhány diák, de vagy nem ismertek meg napszemüvegben, vagy nem vették a fáradtságot, hogy odajöjjenek hozzám, amiért most kifejezetten hálás voltam.

A könyvtár sokkal nagyobb volt, mint képzeltem, köröskörül hatalmas, zsúfolt könyvespolcok magasodtak szűk sorokat alkotva. Végigsétáltam az egyiken és tanácstalanul néztem körbe az asztaloknál ülő ismeretlen embereken. Teljesen elveszettnek éreztem magam a könyvek rengetegében és még segítséget sem tudtam kérni, mert Emma nem árulta el a vezetéknevét… bár igazság szerintem nem is kérdeztem. Tíz perc bolyongás után szerencsével jártam és megtaláltam őt az egyik eldugott asztal mellett egy vaskos könyv felé görnyedve. Egy barna tincse az arcába hullott, de ő zavartalanul falta a sorokat szemeivel, teljesen belemerült az olvasásba, észre sem vette, hogy időközben odaértem mellé.

- Szia – köszöntöttem, álmatagon emelte rám a tekintetét.

- Nirvana? – húzta fel a szemöldökét a pólómat vizslatva.

- Igen, miért?

- Bleach vagy Nevermind? – fúrta tekintetét érdeklődve az enyéimbe.

- Nevermind – mosolyodtam el.

- Á, egy újabb Smells like teen spirit divatfan – rázta a fejét egy nagy sóhaj kíséretében és visszatért az olvasáshoz.

- Igazából nem – húztam ki egy széket és ültem le vele szemben. – Come as you are – hajoltam hozzá közelebb az asztalon nyugtatva a könyökömet, ahogy a kedvenc dalom címét említettem.

- On a Plain – mondta elszánt tekintettel.

- Drain You – feleltem.

- In Bloom – ejtette ki a könyvet a kezéből, már a teljes figyelme rám szegeződött.

- Breed – mondtuk ki teljesen egyszerre. Halkan kuncogni kezdett, ez a nevetés végre olyan volt, ami elérte a szemét is, én sem tudtam elfojtani egy vigyort.

- Nem gondoltam volna, hogy szereted a Nirvanát – vallottam be.

- Segít elterelni a gondolataimat – vont vállat. – Festés közben mindig őket hallgatom, valahogy megnyugtat.

- Meg tudlak érteni, engem is inspirálnak. Ha elakadok dalírás közben, mindig ők segítek átlendülni a holtponton.

Pár percig néma csend ereszkedett ránk, mindketten elmerültünk a gondolatainkban.

- Van valami ötleted a bemutatóra? – kérdezte halkan.

- Nincs, igazából azt sem tudom, miben kéne gondolkoznom – túrtam zavartan a hajamba. – Mr. Wilson tulajdonképpen mit vár el tőlünk?

- Hogy „valami eredetit mutassunk be” – macskakörmözött.

- Hát, az elég tág fogalom – húztam el a számat, egyetértően bólogatott. – Talán nézzünk szét a tudományos részlegen, hátha ráakadunk valamire – ajánlottam.

- Oké – tolta ki maga alól a széket és intett, hogy kövessem.

Néhány végtelenül hosszúnak tűnő polc felett hatalmas TUDOMÁNY felirat hirdette, hogy jó helyen járunk. Emma bement az első sorba, én pedig a mellette lévőbe. Egy ideig csendesen mosolyogva figyeltem a polcok közötti réseken, ahogy levett, majd fintorogva visszatett egy-egy könyvet a helyére, egyértelműen nem kötötte le őt ez a fajta irodalom, aztán munkához láttam. Rövid időn belül hat kísérletekről szóló könyvet cipeltem a kezemben, úgy döntöttem, ez egy időre elég lesz, így átmentem a másik sorba Emmához. Egy nagy alapú könyvet tartott a kezében, de pillantása újra és újra elkalandozott a tartalmáról.

- Találtál valamit? – érdeklődtem, ahogy mellé értem.

- Öhm… nem – csapta be gyorsan a könyvet és visszatette a polcra, aztán még egyszer az előző irányba nézett, ezúttal követtem a tekintetét és két, könyveket válogató kisfiút láttam.

- Szereted a gyerekeket? – kíváncsiskodtam.

- Igen – most már leplezetlenül bámulta őket. – Imádom az arcukra kiülő széles vigyort, a szemükben csillogó érdeklődést és az óvatos érintésüket, ahogy rátalálnak egy-egy nekik tetsző új könyvre. Tudom, őrültség – sütötte le a szemét elpirulva.

Nekem inkább bájosnak tűnt, mint őrültnek, de úgy éreztem, még nem vagyunk olyan jó viszonyban, hogy ennek a gondolatnak hangot is adjak, ezért inkább mással folytattam:

- Neked is van testvéred?

- Igen, egy kisöcsém, Alex – görbültek ajkai szeretetteljes mosolyra.

- Mennyi idős? 

- November végén tölti a hármat – indult el egy szabad asztal felé.

- Ó, akkor már igazi nagy legény! – vigyorogtam rá miközben letettem a könyveket.

- Az – nevetett édesen. – És te? – elemezte a könyvek borítóját. – Egyke vagy? – vetett rám egy röpke pillantást.

- Nem – ráztam a fejem. – Van két bátyám, Ben és Jack, akik élvezettel kínoznak engem – huppantam le az egyik székre.

Szorosan összepréselte az ajkait, teljesen elsápadt és feszülten lefelé kezdte rángatni bő, sötétkék pulóverének az ujjait a kézfejére, csak nagy sokára tudott megszólalni:

- Lássunk munkához! – bármennyire is próbálta palástolni érzelemváltozását, hangja kicsit megremegett.

- Rendben – válaszoltam lassan. Nem értettem, miért komorodott el így. Mi rosszat mondtam?