2. szín | fekete

Szép, jó estét! :)
Tartottam némi szünetet, mint azt észrevettétek, de most végre újult erővel tértem vissza közétek. A mai fejezet eléggé teátrálisra/szürreálisra sikeredett, de remélem, nem okozok vele csalódást nektek.

Jó olvasgatást!

Puszi ♥ - W.

Ui.: Szerdán a TLA-n is új résszel jelentkezem! ;)

Luke Hemmings

A szememet bántotta a fény, ahogy óvatosan résnyire nyitottam. Értetlenül pillantottam körbe az ismeretlen szobában, fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok. Ijedten ültem fel, amikor tudatosult bennem, hogy valaki más ágyában fekszem, de ezt a hirtelen mozdulatot rögtön meg is bántam, mert a fejembe belehasított a fájdalom. Sóhajtva masszíroztam a halántékomat az ujjaimmal és a pánik egyre jobban kezdett eluralkodni rajtam, ahogy észrevettem a földön szanaszét heverő ruháimat. Feltápászkodtam az ágyról és szégyenlősen magamra kaptam őket, bele se mertem gondolni, mi történhetett éjszaka. Feltúrtam az egész szobát, de a pólómat sehol sem találtam, így végül felvettem a pulcsimat és nyakig becipzáraztam, hogy eltakarja meztelen mellkasomat. Lassan lenyomtam a szobából nyíló egyik ajtó kilincsét, reméltem, hogy kivisz innen, de csalódnom kellett: egy makulátlan, bézs fürdőben találtam magam. A csaphoz botorkáltam és a számat belülről mardosó szomjúságot csillapítva vadul kortyoltam a vizet. Jóleső sóhajt hallatva támaszkodtam a mosdókagylóra és az egyik vizes kezemmel átdörgöltem nyúzott arcomat. Komoly tekintettel bámultam a tükörképemre és próbáltam mozgásra bírni az agyam.

- Mit tettem?! – motyogtam magam elé kétségbeesetten.

Erőt vettem magamon, visszasétáltam a szobába, hogy szerencsét próbáljak a másik ajtónál is, ezúttal egy takaros kis nappaliba jutottam. A balra nyíló helyiségből vidám dúdolás és edénycsörömpölés hallatszott ki, ezért arra vettem az irányt. A tűzhely előtt egy hosszú, szőke hajú lány szorgoskodott. Az én pólómat viselte, ami alig fedte feszes combjait. Elmerültem alakjának tanulmányozásában és észre sem vettem, hogy idő közben felém fordult.

- Khm… - köszörülte meg a torkát, mire a lábairól az arcára kaptam a tekintetem. – Jól aludtál, nagyfiú? – mosolygott rám sejtelmesen.

- Ühm… azt hiszem – nyögtem rekedten és bárhogy erőlködtem, nem jutott eszembe a lány neve.

- Ennek örülök – lépkedett hozzám közelebb. – Kávét? – pislogott rám kacéran parázsló szemekkel.

- Kérek – bólintottam. – Köszönöm.

Ahogy a felső polcon lévő bögrék felé nyújtózott, a pólóm feljebb csúszott, egyre több részt hagyva fedetlenül combjából. Nagyot nyeltem és elvörösödve elfordítottam a fejem, egyáltalán nem vallott rám, hogy egy lányt ennyire megbámuljak.

- Itt is van – adott a kezembe egy „Sam” feliratú bögrét. Végre eszembe jutott: Samanthának hívják és az esti buliban találkoztunk. – Ülj csak le nyugodtan – bökött egy szék felé. Lehuppantam az asztal mellé, ő pedig kecsesen keresztbe téve a lábait velem szembe foglalt helyet a pulton. Belekortyoltam a kávéba, a forró folyadék végigperzselte a nyelőcsövemet, de nem érdekelt, csak habzsolva ittam tovább. Kerültem a szemkontaktust Sammel, inkább a csempe mintáját vizslattam a falon. – Kérdezd meg! – törte meg a csendet.

- Tessék? – ráncoltam a szemöldökömet értetlenül.

- Kérdezd meg, hogy mi ketten lefeküdtünk-e egymással!

- H-hogy…m-mi ketten…? – dadogtam, de a mondat végére teljesen elhalt a hangom.

- Igen – bólintott komolyan.

- Ó, te jó ég! – temettem az arcomat a tenyerembe.

- Na – ugrott le a pultról nevetve. – Azért nem volt ez olyan szörnyű – hagyott egy érzéki csókot a nyakamon, miközben az ölembe akart ülni, de én olyan hevesen húzódtam el tőle, hogy a székem egy hangos puffanással landolt a földön. – Nyugalom – vigyorodott el zavaromat látva. – Ne mondd, hogy nem esett jól – harapta be az ajkát, majd csábosan rám kacsintott.

- Telefonálnom kell – jelentettem ki elkapva a tekintetem.

- Ó, hát ezzel lesz egy kis probléma…

- Mégpedig? – vontam fel a szemöldököm.

- A mobiloddal történt egy aprócska baleset tegnap.

- Miféle baleset?!

- Hááát… - intett, hogy kövessem, vonakodva mentem utána a nappaliba. – Összetört – bökött az asztalon heverő ezernyi darabra.

- Rendben – bólintottam kimérten, miközben a betört képernyőt tapogattam. – Akkor esetleg használhatnám a tiédet? – kértem a lehető legudvariasabban a kialakult képtelen helyzet ellenére.

- Nem lehet – rázta meg a fejét.

- Nem lehet… - ismételtem lassan. – Mert? – kérdeztem rá.

- Elvesztettem – vonta meg a vállát. – Tánc közben biztosan kieshetett a táskámból – hangja bizonytalanul csengett, látszott rajta, hogy az egészet most találta ki.

- Jó – hagytam rá a dolgot. – Akkor én most elmegyek.

- Ne siess úgy! – tiltakozott közelebb lépdelve hozzám. – Még meg sem reggeliztél – pislogott rám ártatlanul és ujjait az enyéim közé fűzte.

- Jelenleg az étel az, amit a legkevésbé kívánok – húztam el a kezem durván.

- Akkor? – állt meg tőlem alig néhány centiméterre. – Mi az, amire vágysz? – simított végig a mellkasomon érzékien, miközben mélyen a szemembe fúrta a tekintetét.

- Hogy kijussak ebből az őrültekházából – toltam el magamtól határozottan. – És elfelejthessem ezt az egészet! – jelentettem ki őszintén.

- Ugyan, kérlek! – csattant fel. – Ne viselkedj ilyen gyerekesen!

- Gyerekesen?! – emeltem fel én is a hangomat. – Másnaposan ébredtem egy vadidegen lány lakásán, szerintem jogosan akadtam ki! – gesztikuláltam hevesen.

- Hmm… - hümmögött elgondolkozva. – Ezen változtathatunk – derült fel az arca hirtelen.

- Kiderülhet, hogy ez az egész csak egy rossz álom? – tettem fel a kérdésem szkeptikusan.

- Nem, te kis butus! – kuncogott. – Megismerhetsz engem.

- Kösz, de nem élnék a lehetőséggel – utasítottam el abszurd ajánlatát, majd utat törve mellette elindultam a kijáratnak vélt ajtó felé.

- Akkor ennyi volt?! – szólt utánam. – Köztünk mindennek vége? – hangja megremegett, szemébe könnyek gyűltek.

- Sam! Köztünk nem volt, nincs és soha nem is lesz semmiféle kapcsolat! – nyitottam ki az ajtót. – A mi történetünk véget ér, mielőtt elkezdődött volna – közöltem durván és kiléptem a folyosóra. Már a lépcsőn rohantam lefelé, amikor meghallottam hisztérikus hangját:

- Egy utolsó féreg vagy, Luke Hemmings! Egy kibaszott, senkiházi, tehetségtelen seggfej! – rengeteg hasonló dolgot vágott a fejemhez, amíg a lépcsőházban voltam, és tudtam, hogy teljes mértékben igaza van.

Kiléptem az utcára, mély levegőt vettem, lassítottam lépteimen, de ziháló légzésem és kipirult arcom miatt még így is sokan megbámultak. Tanácstalan voltam és teljesen elveszett, fogalmam sem volt, mihez kezdhetnék, céltalanul jártam az utcákat egészen addig, amíg meg nem láttam egy telefonfülkét és eszembe nem jutott egy mentőötlet. Vadul utat törve az embertömegen odasprinteltem hozzá és kiforgatva a zsebeimet bedobtam a szükséges aprót. Beütöttem a számot, majd türelmetlenül hallgattam a készülékből előtörő búgó hangot.

- Gyerünk – motyogtam türelmetlenül. – Ahj, gyerünk már! – csaptam dühösen a telefonfülke falára épp abban a pillanatban, amikor végre összekapcsolódott a vonal.

- Halló? – szólt egy értetlen hang a túloldalról.

- Calum?! – kiabáltam megkönnyebbülten.

- Hol a fenében vagy, haver?! – esett nekem egyből.

- Nem tudom – pislogtam körbe kétségbeesetten a hajamba túrva. – De gyere értem!

- Tesó, nyugodj meg! – kérlelt aggodalmasan. – Mondd el, mit látsz magad körül!

- Házakat! Nagy, fehér házakat!

- Oké… - sóhajtott. – És még? Keress valami támpontot, mondjuk egy utcatáblát – próbált higgadt maradni.

- Van itt egy Yayomi nevű étterem, egy kisállat kereskedés mellett – mondtam reménykedve a pozitív válaszban, de Cal hangja helyett egy monoton géphang kúszott be az éterbe:

- Az ön által bedobott összeg még egy percnyi beszélgetésre elegendő!

Őrült tempóval kezdtem feltúrni a zsebeimet, majd elkeseredetten jöttem rá, hogy már egy fillér sincs nálam.

- Cal? – szóltam félszegen a telefonba.

- Várj egy kicsit, tesó! – csitított el.

- Nincs rá időm! Már alig egy percem maradt és egy vasam sincs – hadartam.

- Oké, ne mozdulj onnan, ahol vagy! Azt hiszem, megtaláltalak! Még öt perc és… - mondta, de megszakadt a vonal.

Egy hatalmas, csüggedt sóhaj kíséretében akasztottam a helyére a piros kagylót. Kivánszorogtam az utcára és leültem az út mentén egy padra. A tenyeremre támasztottam a fejem és fáradtan meredtem magam elé. A kezdeti adrenalin löket ereje mostanra teljesen elpárolgott és csak nyomasztó, fekete űrt hagyott maga után. Fáradt voltam, mérhetetlenül kimerült és csalódott. Csalódtam a barátaimban, akik hagyták, hogy eddig fajuljon az este, Samanthában, az ismeretlen lányban, aki kihasználta a helyzetet, de legfőképpen magamban, mert elveszítettem az uralmat a tetteim felett és életemben először igazán alkoholmámoros kábulatba estem. Bosszantott, hogy az ég egy adta világon semmire sem emlékeztem és végtelenül dühített, hogy én is olyan lettem, mint azok, akiket régen megvetettem. Mocskosnak, bűnösnek éreztem magam és viszolyogtam saját létemtől is.

Fogalmam sincs, meddig ülhettem ott, az idő múlása fel sem tűnt, de végül sötét gondolataimból heves dudálás szakított ki. Felkaptam a fejem és kíváncsian tekintgettem körbe. Az egyik közeli parkolóban megpillantottam a piros Fordot, amit kölcsönbe kaptunk a turné idejére. Egy felszabadult, hitetlenkedő kacaj hagyta el a számat és egy széles vigyorral az arcomon szinte repültem az autó felé, de a jókedvem hamar elszállt, amikor a volán mögött nem Calumöt, hanem anyát pillantottam meg. Félszeg, bátortalan léptekkel tettem meg az utolsó néhány métert, miközben idegesen tördeltem a kezemet és lehetséges kifogásokon agyaltam.

- Anya – szólítottam meg halkan a lehúzott ablakon keresztül.

- Szállj be a kocsiba! – utasított dühösen villámló szemekkel.

Szó nélkül engedelmeskedtem és azonnal bemásztam mellé az anyósülésre. A feszültség tapintható volt a levegőben, egyikünk sem beszélt, de anyu vadul remegő keze egy hatalmas, kitörni készülő vihart jelzett előre. Egy nagy sóhaj kíséretében állította le a motort a szálloda előtt és felém fordult:

- Van fogalmad róla, mennyire aggódtam? – kérdezte alig hallhatóan, szinte suttogva, de szavaiból még így is sütött a szemrehányás.

- Sajnálom – motyogtam.

- Már mindegy – legyintett, miközben igyekezett visszatartani komisz könnyeit. – Legalább nem esett bajod! – szállt ki az autóból és fejét lehajtva, arcát törölgetve az épületbe sietett. Kedvetlenül kullogtam utána és követtem őt a lakosztályunkba, amin a fiúkkal osztoztunk. Alighogy beléptünk, Calum pattant fel az asztal mellől és rohant oda hozzánk. Tiltakozóan a magasba emeltem a kezem és megráztam a fejem, jelezve, hogy most nem akarok beszélgetni. Csalódott, bűntudatos arckifejezéssel nézett rám, majd mereven biccentett.

Lesütöttem a szemem és a szobába menekültem a kíváncsi tekintetek elől. Néhány ruhán és a napszemüvegemen kívül mindent bedobáltam a bőröndömbe, majd bevonultam a fürdőszobába. A magasba tartott fejjel hagytam a zuhany alatt, hogy a forró víz lemossa rólam az éjszaka szennyét.

Bő félóra múlva tusfürdőtől illatozva, egy sötét farmerben, fekete pólóban és egy kék, kockás ingben tértem vissza a szobába. Calum éppen a bőröndjének be cipzárazásával bajlódott, nem vette észre, hogy beléptem.

- Segítsek? – ajánlkoztam, mire összerezzent.

- Öhm… - fordult felém zavartan. – Igen, köszi! - ránehezedtem a táska tetejére, amíg ő behúzta a cipzárt, aztán a saját ágyamhoz sétáltam és bepakoltam minden kint maradt holmimat. – Luke? – szólított meg kisvártatva.

- Hm?

- Sajnálom – nyögte ki félpercnyi kínos hallgatás után.

- Nem kell bocsánatot kérned, Cal – jelentettem ki szárazon.

- De, ha nem kezdek fennhangon kérdezősködni a slusszkulcs után, akkor talán anyukád sem…. – hadarta kétségbeesetten.

- Calum! – állítottam le. – Te nem tettél semmi rosszat – bizonygattam. – Anya így is-úgyis rájött volna, hogy nem itt töltöttem az éjszakát. Tudod, milyen, előbb-utóbb mindenre fényt derít – vontam meg a vállam.

- Igen, de… – kezdte.

- Nincs de! – fojtottam belé a szót.

- Oké – sóhajtott nagyot. – És hogy érzed magad? Minden rendben van?

- Semmi sincs rendben – ráztam meg a fejem egy keserű mosoly kíséretében.

Szólásra nyitotta a száját, de ekkor kopogtatás hallatszott.

- Elkészültetek? – nyitott be az ajtón Ashton.

- Igen – kaptam fel a bőröndömet és hordoztam körbe a tekintetem még egyszer a szobán, ami az utolsó otthonunk volt a turné során.

- Akkor gyertek, indulunk!

A hotelből kilépve a szememre illesztettem a napszemüvegemet és konok hallgatásba burkolóztam. Nem volt elég, hogy a vizsgáim miatt stresszeltem, de az éjszaka hülyeséget tettem és akaratomon kívül magamra haragítottam anyát. Nem voltam önmagam, a szöges ellentétét műveltem mindannak, amit vallottam.

A repülőtéren kínkeserves lassúsággal peregtek a percek, már azt hittem, sosem szállhatunk fel a gépre. Órák múlva megkönnyebbülten nyúltam el az ülésben, de amikor megszólalt a hangosbemondó, kínzó szorongás kerített hatalmába:

- Üdvözlöm kedves utasainkat, itt a kapitány beszél. Kérem, kapcsolják be biztonsági öveiket, hamarosan megkezdjük a felszállást! Kellemes utazást kíván Önöknek légitársaságunk személyzete!

A kedveskedni próbáló, személytelen üzenet az előttem álló hetekre emlékeztetett: a családomra, az ausztrál tengerpartra és a rettegett vizsgákra. Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy a magasba emelkedtünk…