3. szín | lila

Sziasztok!
Sajnálom, hogy ilyen sokáig nem adtam magamról életjelent, de elég húzós heteken/hónapokon vagyok túl. Ma végre meghoztam a harmadik fejezetet, ami még mindig bevezető rész, de ígérem a folytatásban végre beindulnak az események.
Jó olvasgatást!
Puszi, W. ♥

Luke Hemmings

- Luke, szívem, felébredtél már? – kopogtatott be anya az ajtómon. Mióta egy héttel ezelőtt hazaértünk, egy szót sem ejtett arról a bizonyos estéről, megint úgy viselkedett, mint azelőtt és én ezért mérhetetlenül hálás voltam neki, hiszen volt elég dolog, ami miatt aggódhattam.

- Igen, anyu – kiabáltam ki lustán. Ennél éberebb már nem is lehettem volna, órák óta a plafont tanulmányoztam és a fejemben cikázó rémisztő gondolatokat igyekeztem elhessegetni. Ahogy a másodpercmutató folyamatosan kúszott előre az éjjeliszekrényemen lévő órán, úgy lettem egyre idegesebb és a szívem már szinte elviselhetetlen tempóban dübörgött a mellkasomban, félő volt, hogy átszakítja a bordáimat és külön életbe kezd.

- Akkor kelj fel és készülődj! – rángatott vissza anya hangja az agyamban lejátszódó rémképek közül. Másfél óra múlva már ott kell lenned! – még hallottam cipőjének ütemes koppanásait a folyosón, aztán kisvártatva elhalt minden zaj.

Hatalmasat sóhajtottam és komoly erőfeszítések árán kikászálódtam az ágyból. Gondterhelten beletúrtam alvástól kócosan az ég felé meredő hajamba, elfojtottam egy kikívánkozó ásítást, felmarkoltam egy tiszta pólót meg egy nadrágot és a folyosó túloldalán lévő fürdőszoba felé caplattam. Ahogy lenyomtam a kilincset, észrevettem, hogy be van zárva az ajtó.

- Hahó! – kezdtem dörömbölni rajta. – Engedj be! Sietek!

- Nem-nem, öcsi – kiabált ki bátyám nevetve. – Én voltam itt előbb, várj a sorodra!

- Ne csináld már, Jack! – toporzékoltam idegesen. – Tudod, hogy ez milyen fontos nekem! – próbáltam jobb belátásra bírni.

- Nekem is fontos, hogy jól nézzek ki – szinte láttam magam előtt önelégült vigyorát. – Legközelebb ébredj korábban, kis csipás!

- Menj a fenébe! – csörtettem vissza mérgesen a szobámba, lehajítottam a ruháimat, majd a földszintre indultam.

A levegőben terjengő mézédes palacsinta- és juharszirup illat a konyhába csábított, de sajnos borsóméretűre zsugorodott gyomrom ezt már nem bírta befogadni, így hangos tiltakozásba kezdett. Rátapasztottam a kezem, hogy elnyomjam a hangját, aztán lehuppantam az egyik székre a pult mellé.

- Jó reggelt! – köszöntöttem az asztalnál reggeliző családtagjaimat.

Apa biccentett egyet és újra az újságjába mélyedt, Ben sután felém intett, majd szinte rágás nélkül pusztította tovább palacsintáját. Ezt látva felfordult a gyomrom, hányinger lett úrrá rajtam, ezért lehunytam a szemem és vettem egy mély levegőt.

- Te még mindig így vagy, kincsem? – lépett be az ajtón anya a pizsamámra bökve. Kipattantak émelygéstől szorosan összezárt szemeim és ráemeltem a tekintetemet, ő már csinosan felöltözött, egy sötétlila ruhát és hozzáillő magas sarkút viselt, teljesen útrakész volt.

- Igen – bólintottam. – Jack elfoglalta a fürdőszobát, és amíg bent volt, gondoltam, lejövök enni.

- Sütöttem palacsintát, drágám – simított végig mosolyogva az arcomon. Néha az agyamra ment túlzott szeretetnyilvánításaival és becézgetéseivel, tizenhét éves voltam, gyakorlatilag már kész férfi, ő mégis hajlamos volt dedósként kezelni engem. – Kérsz?

Háborgó gyomromra szorítottam a kezem és megráztam a fejem, féltem, hogy ha kinyitom a számat, akkor nem csak szavak távoznak rajta.

- Maradok a müzlinél – erőltettem vicsorgás szerű mosolyt az arcomra.

- Ahogy gondolod, kicsim, de igyekezz! – utasított engem anyai szigorral, majd a kávégéphez sétált és töltött magának egy bögrével a keserű, fekete nedűből.

Borítottam némi müzlit egy tál aljára, majd felöntöttem egy kis tejjel és amilyen gyorsan csak tudtam, belapátoltam. Igyekeztem a többiek, főként apa előtt végezni, mert így talán elkerülhettem a mai napomra vonatkozó, kellemetlen kérdéseket. A tálkát és a kanalat a mosogatóba dobtam, majd az emeletre rohantam. A fürdőszoba ajtaja tárva-nyitva állt, sűrű gőz gomolygott ki rajta. Megforgattam a szemem, újra felmarkoltam a cuccaimat és beálltam a forró zuhany alá. Élveztem, ahogy a víz lassan végigfolyt testemen, ellazítva minden porcikámat. Addig, amíg odabent voltam, nem gondoltam az előttem álló megbeszélésre. A zuhanyfülke mindig ilyen hatással volt rám, a tusfürdő úgy tűnt, tökéletesen elmossa a gondjaimat is.

Fél órával később kockás ingben és sötét farmerban ballagtam lefelé a lépcsőn a telefonomat babrálva, éppen a twitteren olvasgattam a rajongói üzeneteket és néhány kedvesebb hangvételű levélre válaszoltam is, amikor anya hangja szakított ki elfoglaltságomból.

- Indulhatunk?

- Ühm…- kaptam fel a fejem. – Igen…mehetünk – nyeltem nagyot és az eddig ügyesen elfojtott gyomorideg újra visszatért.

Anya némán vezetett, de a kínos csendet elkerülendő bekapcsolta a rádiót. Jobb volt így, semmi kedvem sem volt beszélgetni, némán egyszerűbb volt átrágni magamban mindent még egyszer. Megrémített a helyzet komolysága, de hittem abban, hogy anyu segítségével rendesen felkészültem. Nem kellett messzire mennünk, csak néhány háztömbnyire laktunk az úti célunktól. Tíz perc múlva anya befordult egy hatalmas parkolóba, egy még óriásibb épület elé és leállította a motort. Végignéztem a tekintélyt parancsoló téglafalakon és felszakadt a torkomból egy reszelős sóhaj.

- Jól vagy, kicsim? – tette a vállamra a kezét, mire önkéntelenül is összerezzentem.

- Persze – vágtam rá nem túl meggyőzően, de szerencsére úgy döntött, nem firtatja a dolgot, mert így folytatta:

- A jobb oldali szárny második emeletére kell menned – olvasta fel egy narancssárga papír cetliről. – 218-as terem. Megjegyezted? – emelte rám aggódó tekintetét.

- Aha – bólintottam. - Második emelet, 218 – ismételtem, majd a biztonsági övemhez nyúltam, de lefogta a kezem.

- Akarod, hogy bekísérjelek? – harapdálta az ajkát zavarában.

- Nem kell – ráztam meg a fejem. – Köszönöm, hogy elhoztál – nyomtam egy gyors puszit az arcára, majd kipattantam a kocsiból, nehogy meggondoljam magam.

Remegő lábakkal szedtem a lépcsőfokokat, minden egyes lépésnél egyre jobban tudatosult bennem, mire is készülök. Hamar rátaláltam az ajtóra, talán túlságosan is hamar. Ránéztem az órámra, alig öt percem volt hátra a megbeszélt időpontig, ezért minden bátorságomat összeszedve a magasba emeltem a kezem, kopogtatni készültem, de ekkor hirtelen kitárult az ajtó és egy göndör, barnahajú lány teljes erejéből belém ütközött. A meglepetéstől kissé megtántorodtam, de sikerült visszanyernem az egyensúlyomat és őt is megmentettem a zuhanástól. Könnycsíkozta arcán rémület suhant át, hatalmas, ijedtségtől elkerekedett, mogyoróbarna tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Hideg borzongás futott végig rajtam, egy pillanatra megállt körülöttünk az idő. Ezer kérdés cikázott a fejemben: ki lehet ő? Mi történhetett odabent? Miért sír?

Egy pillanat alatt megszakította a szemkontaktust és vadul a földre vetette magát. Értetlenül néztem rá, de aztán megláttam a körülöttünk szétszóródott milliónyi papírt és ecsetet.

- Várj, had segítsek – guggoltam le mellé és kezdtem összeszedni az elejtett holmikat. A tekintetem megakadt egy szomorú lányt ábrázoló festményen. – Hű, ezt te festetted? – kérdeztem rá álmélkodva.

- Igen – tépte ki a kezemből a képet zavartan.

- Nagyon tehetséges vagy – bókoltam. Egyáltalán nem ismertem őt, viszont furcsa módon minden porcikája vonzott magához. Szerettem volna, ha gyönyörű arcára mosoly kúszik, de komor maradt.

- Köszönöm – biccentett mereven, lesütött szemmel, majd lehajtott fejjel, sietős léptekkel elrohant.

Hosszan bámultam futástól a levegőben lebegő loknijait, a bő, lila pulóverbe rejtett csinos alakját és megtört testtartását. Még a nevét sem tudtam, de volt egy olyan erős megérzésem, hogy nem utoljára találkoztam vele.

- Khm… - köszörülte meg a torkát a közvetlen közelemben egy férfi, felé kaptam a fejem. – Mr. Hemmings, ha nem tévedek – nyújtotta felém a kezét.

- Igen – bólintottam és megráztam a felkínált jobbot.

- Patrick Harvey vagyok, az iskola igazgatója – mutatkozott be.

- Nagyon örvendek – válaszoltam tisztelettudóan.

- Talán fáradjunk be – invitált irodájába.

- Rendben – egyeztem bele. Vetettem még egy utolsó pillantást abba az irányba, ahol a lány eltűnt, aztán besétáltam az ódon bútorokkal telezsúfolt, parányi helyiségbe.

- Foglaljon helyet – bökött egy ronda, kopottas, kék huzattal bevont, párnázott szék felé az íróasztala mellett.

Kényelmetlenül feszengve ültem le vele szemben, egyre csak az járt az agyamban, hogy mi történhetett idebent, ami miatt a göndör hajú lány így kiborult, mit mondhatott neki ez a kék öltönybe bújt férfi, ami miatt sírva menekült ki innen. A szobában dohos penészszag terjengett, amit sikertelenül próbáltak elfedni olcsó, citromillatú légfrissítővel. A falakról bekeretezett, fekete-fehér képeken örök mozdulatlanságba merevedett, ismeretlen emberek hada nézett le rám. Az egész helyiséget teljes káosz uralta, mindenhol ujjnyi vastag por fedte a bútorokat és a papírok rendezetlen halmokban törtek az ég felé. Egyáltalán nem ilyen irodát képzeltem el egy ilyen patinás épület igazgatójának.

- Mr. Hemmings… - szakított ki gondolataimból.

- Luke – szóltam közbe.

- Luke – bólintott a férfi egy gunyoros mosollyal a szája sarkában. – Úgy értesültem, hogy nálunk szeretné letenni félévi vizsgáit – hatásszünetet tartott, talán arra várt, hogy helyeselni fogok, de egy árva szót sem szóltam, amikor elunta a várakozást, bosszúsan folytatta. – Tanáraink mind, kivétel nélkül bele is egyeztek ebbe, azonban Mr. Wilson, iskolánk fizika szakos tanára az írásbeli vizsgán kívül támasztott némi plusz követelményt maga elé – ismét kínos csend következett, amit ezúttal, a kíváncsiságom által hajtva, én törtem meg.

- Milyen követelményeket?

- Mr. Wilson minden félévkor páros feladatot oszt ki, amivel felméri a diákok gyakorlati tudását – magyarázta.

- Értem… - feleltem lassan. – És ezek milyen jellegű feladatok?

- Kísérletek – vigyorodott el kajánul. – Főként kísérletek – állt fel és kezdett el fel-alá sétálgatni a szobában. – Vagy ezernyi alkatrészből összeálló motorcsodák, amik egy másik gépet hajtanak, égések, apró kis robbantások – a szemében lévő őrült lelkesedés komolyan megrémített, ezért igyekeztem más felé terelni a témát.

- Azt már lehet tudni, ki lesz a párom? – puhatolóztam óvatosan.

- Á, egyelőre semmi konkrétat nem tudok – legyintett sértetten, szinte dühösen, hogy szánt szándékkal kirángattam őt álomvilágából. – Ezt Mr. Wilsonnal kell majd megbeszélnie – zárta rövidre a dolgot durván, majd visszaült a helyére.

- Öhm…oké – válaszoltam összezavarodva, ez a férfi és a furcsa hangulatváltozásai kicsit sem oldották fullasztó idegességemet. – És a vizsgaidőpontok?

- Ó, persze, az időpontok – kapott a fejéhez mosolyogva, majd halkan dúdolgatva az asztalán rendezetlenül ledobált papírhalmazban kezdett turkálni. – Meg is van! – nyújtott felém egy gyűrött lapot.

Íriszeimet értetlenül az övéibe fúrva vettem el tőle a papírt. Összeráncolt szemöldökkel futottam végig a dátumokat, láttam, hogy szinte mindegyik a következő két hétre szól, az első vizsga rögtön három nap múlva, hétfőn volt esedékes. Fantasztikus hétvége elé néztem...