4. szín | gesztenyebarna

Sziasztok!

Tudom, rengeteget kellett várni rá, amit iszonyatosan sajnálok, de végre itt van az új rész!

Jó olvasgatást!

Puszi, W. ♥

Luke Hemmings

Egy teljes hét telt el azóta, hogy Mr. Harvey irodájában megkaptam a vizsgabeosztásomat. Örültem, hogy az eddigi négy teszt tanítási időn kívül, délután zajlott, mert így nem kellett attól tartanom, hogy bárki felismer, viszont ma kénytelen voltam délelőtt bejönni. Próbáltam úgy időzíteni, hogy pontosan elkerüljem a szüneti forgatagot. A csendes, kihalt folyosókat figyelve egy megkönnyebbült vigyorral nyugtáztam, hogy szerencsével jártam.

Tanácstalanul bámultam a falra csavarozott hatalmas táblát, ami eligazított az épület labirintusában, de végül a portás szíve megesett rajtam:

- Segíthetek valamiben? – kérdezte előzékenyen.

- Igen – csaptam le az ajánlatára azonnal, nem akartam céltalanul bolyongani fel-alá. – Mr. Wilson tantermét keresem.

- Első emelet, balra a második ajtó.

- Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan, aztán könnyed léptekkel felsétáltam a lépcsőn.

Az ajtón rozsdás, kopottas fémtáblán a Mr. Johnatan Wilson felirat díszelgett. Bekopogtattam, de nem érkezett válasz, lassan, félszegen nyitottam be, az ajtófélfába rejtett zsanérok fájdalmasan nyikorogni kezdtek. Szem forgatva megráztam a fejemet és arra gondoltam, hogy ebben az iskolában minden romokban hever.

Belépve a terembe sűrű, fekete füst fogadott, köhögnöm kellett, ahogy a perzselő gázt beszívtam a tüdőmbe. Egy férfi görnyedt az egyik asztal felé és nyelvét kidugva koncentrált egy kísérletre, látszólag észre sem vette, hogy bejöttem. Közelebb lépdeltem hozzá óvatosan a földön heverő alkatrészeket kerülgetve és hangosan megköszörültem a torkomat, de még mindig nem nézett rám, csak az orra alatt motyogott:

- Ha a hármas kulccsal meglazítom a csavart, akkor… ? - ráncolta a homlokát. – Á… igen… úgy jó lesz – válaszolt saját magának.

- Uram? – próbáltam újra magamra vonni a figyelmét. – Elnézést!

- Hm? – pislogott rám álmatag tekintettel.

- Jó napot! Én Lucas Hemmings vagyok – nyújtottam felé a kezem. Úgy bámult a tenyeremre, mintha legalábbis egy kiélesített gránát lenne benne, ezért zavartan visszaejtettem a karomat az oldalam mellé. – Ön Mr. Wilson? – kérdeztem inkább, mélyen legbelül reménykedtem abban, hogy nemleges választ ad, de csalódnom kellett:

- Én volnék – biccentett idegesen, ritkuló, vöröses hajába túrva.

- Azért jöttem, hogy… - kezdtem, de leintett.

- Tudom-tudom, a vizsga – hadarta és sietős léptekkel a terem túloldalába rohant, hogy kitárja az ablakokat. – Egy kísérletet kell bemutatnod a partnereddel együtt – közölte magától értetődően.

- És ki lesz a…? – akartam rákérdezni a társam kilétére, de újra a szavamba vágott.

- Ó, tudtam, hogy valamit elfelejtettem – kapott a fejéhez, majd érthetetlenül motyogva a folyosóra trappolt, fehér köpenye csak úgy lobogott utána a levegőben.

- Mr. Wilson! – kiabáltam távolodó alakja után.

- Maradj itt, mindjárt jövök – felelt, aztán eltűnt a sarkon.

Nagyot sóhajtva az ég felé emeltem a pillantásom, majd visszamentem a terembe és letelepedtem egy padra. A tenyerembe temettem az arcomat és azt mérlegeltem, hogy mekkora az esélye annak, hogy a közeljövőben még viszontlátom ezt a habókos öregembert.

Félóra várakozás után eluntam a dolgot és kifelé indultam, hogy megkeressem őt, de ekkor felhangzott a rekedten berregő csengő és a folyosót elözönlötték az ebédelni siető diákok. Egy dühödt nyögés kíséretében az ajtónak támasztottam a homlokomat és csüggedten elengedtem a kilincset. Szórakozottan dúdolgatva fel-alá járkáltam a padok között a fába karcolt megannyi feliratot tanulmányozva. Szívecskében összefonódó ismeretlen monogramokat, gúnyneveket és puskák rengetegét láttam, sőt az egyik széken még egy vicces versike soraira is ráakadtam. Odamentem az asztalhoz, aminél Mr. Wilson dolgozott és a kezembe vettem a nehéz, ám de aprócska fémszerkezetet. A kidolgozottsága, az apró részletei szinte megbabonáztak.

Közeledő léptek zajára kaptam fel a fejem és egy pillanatra megfagyott az ereimben a vér, gyorsan visszatettem a különleges tárgyat az asztalra, majd dermedten bámultam az ajtóra. Talán kicsit gyerekes volt, de még mindig rettegtem az ismertséggel járó őrült rajongóktól, néha jobban szerettem volna átlagos srácként elvegyülni a tömegben.

- Arra gondoltam, hogy építek egy motort, ami kevesebb energiát használ… - hallottam meg Mr. Wilson hangját, majd kisvártatva belépett a terembe a nyomában azzal a lánnyal, akivel a múltkor olyan szerencsétlenül összeütköztem, a leggyönyörűbb teremtéssel, akit valaha láttam. A lány rám pillantott, mogyoróbarna szemei felismeréstől kerekedtek el, de amilyen hirtelen rám nézett, olyan hirtelen kapta el a tekintetét rólam. Már csak homályosan fogtam fel Mr. Wilson információáradatát, az összes idegszálammal a lányra koncentráltam, igyekeztem bevésni az agyamba minden egyes vonását. Gesztenyebarna loknijai göndören hullottak a vállára, szeme feszült figyelemtől csillogott, kezében most is egy halom rajzlapot és ecsetet szorongatott. - … és úgy döntöttem, ti ketten egy párt fogtok alkotni – hatolt be az agyamba egy mondatfoszlány.

- Tessék? – eszméltem fel kábulatomból.

- Arra jutottam, hogy Emma – a neve pont olyan mese szép, mint ő maga – és te, Thomas…

- Lucas – javítottam ki. – De inkább csak Luke – egy suta biccentéssel vette tudomásul, aztán folytatta:

- Együtt fogtok dolgozni a vizsgaprojecten – közölte elégedetten összecsapva a tenyerét. – És most, ha megbocsátotok, vár rám a gombás fasírt! – masírozott ki a teremből.

Kínos csend telepedett ránk, nem tudtam, mit mondhatnék. A szívem vadul zakatolt a szerencsés véletlen miatt és képtelen voltam levakarni az arcomról az izgatott vigyort.

- Szóóóóóóval… - kezdtem, de képtelen voltam folytatni, őrülten kattogott az agyam. – Te nem szeretnél fasírtot enni? – képes lettem volna lekeverni magamnak egy hatalmas pofont, amiért ez a mondat hagyta el a számat.

- Vegetáriánus vagyok.

- Ó – nyugtáztam felettébb értelmesen a dolgot, majd végre szembe jutott egy kevésbé idiótán hangzó dolog. – Tudnál nekem segíteni? Olyan ez a hely, mint egy útvesztő, egyedül biztos, hogy nem találok ki innen – adtam elő az elesett fiút, holott pontosan tudtam, merre kell menni.

- Persze – mosolyodott el, de a mosoly nem érte el a szemeit, azok komorak maradtak. Követtem őt a folyosóra, pontosan arra mentünk, amerről jöttem. A lépcsőhöz érve hangosan nevető, beszélgető társaság közeledtét hallottam, azonnal gyökeret vert a lábam és idegesen szorongattam a korlátot. – Mi az? – nézett rám értetlenül Emma.

- Semmi – ráztam meg a fejem. – Csak, hát…. öhm…

Egy pillanatig összevont szemöldökkel nézett rám, aztán felismerés csillant a szemeiben.

- Nem akarsz összefutni senkivel, igaz? – kérdezte kíváncsian oldalra döntött fejjel.

- Valahogy úgy – nyeltem nagyot, ahogy a csoport egyre közelebb ért.

- Gyere utánam! – kért, aztán a lefelé tartó lépcső helyett az emeletre vivőt vette célba. Végigvezetett egy tágas, ablakokkal szegélyezett folyosón, befordult egy sötét, poros szakaszra, majd benyitott egy kicsi, zsúfolt terembe. – Isten hozott – kapcsolta fel a villanyt és pakolta le a cuccát az egyik asztalra.

- Mi ez a hely? – pislogtam körbe lassan.

- A rajzszertár.

Most, hogy mondta, felfedeztem jó néhány festékes tégelyt, ecsetet és festményt szétszórva a legkülönfélébben összetákolt égbenyúló polcokon. A szoba túlsó felében egy letakart festőászon állt, elfogott a kíváncsiság, hogy vajon mit rejthet a fehér lepel, de amikor láttam, hogy Emma milyen feszült pillantásokat vet az irányába, volt egy erős gyanúm, hogy nem igazán örülne neki, ha megtudnám. Elindultam a fal mentén és a különböző tárgyakat tanulmányoztam a polcokon. Néha levettem egy-egy tubus temperát vagy egy köteg régi rajzot, de egyébként némán nézelődtem. A szemem sarkából láttam, hogy Emma minden mozdulatomat árgus szemekkel lesi.

- Sokat jársz ide? – kérdeztem hosszas hallgatás után.

- Igen – válaszolt rekedten. – Szinte az összes szünetemet itt töltöm – vallotta be halkan. Kicsit furcsának tartottam, hogy egy ilyen csinos lány önszántából egyedül tölti az idejét, de tapintatosan nem tettem szóvá.

- Hát, a múltkori festményedből ítélve nagyon megéri – bókoltam barna íriszeibe fúrva sajátjaimat.

Zavartam lesütötte a szemét és fülig pirult, majd feszülten rendezgetni kezdte az asztalon már amúgy is tökéletes rendben álló rajzlapjait.

- Igazából nem jártál velem valami jól – váltott témát, még mindig az asztalon babrálva.

- Ezt hogy érted? – lépdeltem közelebb hozzá, felkeltette az érdeklődésemet a kijelentése.

- Nem az erősségem a fizika… - pakolta át az ecseteit teljesen feleslegesen az egyik oldalról a másikra. – Most is bukásra állok belőle – tette hozzá alig hallhatóan.

Elfojtottam egy sunyi vigyort.

- Oké, akkor kössünk egyezséget! – ajánlottam fel.

- Miféle egyezséget? – kérdezett rá lassan rám emelve a tekintetét.

- Én nagyon jó vagyok fizikából, korrepetállak belőle, ha te cserébe megtanítasz rajzolni – vázoltam fel az ötletemet.

- Hát, nem is tudom… - rázta meg a fejét bizonytalanul.

- Neked szükséged van a segítségre, én pedig mindig is meg akartam tanulni portrét rajzolni, mindenki jól jár – győzködtem.

- De… - tiltakozott erőtlenül, a szavába vágtam:

- Naaaaaa, kérlek – néztem rá kiskutyaszemekkel.

Egy hosszú pillanatig az ajkába harapva, tanácstalanul vizslatatott, már-már azt hittem, ez egy veszett ügy, amikor végre megszólalt:

- Benne vagyok – bólintott.

- Szuper! – vigyorogtam rá, szívem szerint a karjaimba kaptam és megforgattam volna őt a levegőben, de ellenálltam a kísértésnek.

- De van egy feltételem.

- Mégpedig? – hagyott alább a jókedvem.

- Megkímélsz a hírnévvel járó összes hajcihőtől – közölte komoran.

- Természetesen – vágtam rá túlontúl lelkesen. – Nem fogod megbánni! – kúszott vissza az arcomra egy széles mosoly.

- Remélem is – préselte össze az ajkait komoran, majd összehúzott szemekkel nézett rám, talán azt találgatta, igazat mondok-e. – Viszont nekem most mennem kell matekra – pillantott az órájára. – Két perc múlva vége a szünetnek – akasztotta a vállára a táskáját, de még habozott az indulással. – Szerinted egyedül is kitalálsz?

- Azt hiszem.

- Két emeletet le, aztán egyenesen a kétszárnyú ajtóig.

- Köszönöm – hálálkodtam. – És azt is, hogy „elbújtattál” – macskakörmöztem.

- Nincs mit – tette a kezét a kilincsre. – Biztos szörnyű lehet a hírnév – mondta nem túl nagy meggyőződéssel és enyhe éllel a hangjában.

- Néha tényleg az – védtem meg magam ösztönösen. Biccentett, aztán kisétált a teremből. Egy ideig dermedten álltam egy helyben, rengeteg érzés kavargott bennem egyszerre: öröm, zavartság, kíváncsiság, de aztán a józan eszem felülkerekedett és utána rohantam. – Várj! - kiáltottam, már a rövid, sötét folyosó végén járt, amikor beértem őt. – Mikor találkozunk újra? – csak az után esett le, hogy nem beszéltünk meg időpontot, miután elment és elmúlt a közelében érzett bárgyú zsibbadtság.

- Hétfőn? – vonta fel a szemöldökét.

- Hogy talállak meg? – lihegtem kicsit a gyors sprinttől.

- Kettőre gyere a könyvtárba.

- Jó – alig hogy rávágtam, megszólalt a csengő.

- Most már tényleg mennem kell! Szia – rohant el.

- Szia – motyogtam kótyagosan a hűlt helyének.

Ez a lány teljesen és mindenfajta erőlködés nélkül az ujjai köré csavart. Ő valószínűleg tisztában sem volt ellenállhatatlan vonzerejével, azzal, hogy milyen elragadóan különös személyiséggel rendelkezik, de az én gondolataim mégis csak körülötte forogtak. Bután hangozhat, de két találkozás és egy rövidke beszélgetés után úgy vártam a hétfő délutánt, mint még életemben semmi mást. Sejtettem, hogy Emmában sokkal több rejlik, mint, amit a külvilágnak mutat és én mindent tudni akartam róla...