Első ecsetvonások

Alex az ölembe kucorodott és sírt, ő még semmit sem értett az egészből, csak azt tudta, hogy itt nem jó nekünk. Örültem, hogy ez így van és, hogy az ember, akit régen mindennél jobban szerettem az ő törékeny kis lelkét még nem tudta egy egész életre megcsonkítani.
A szörnyeteg – rettenetes, hogy eljutottam odáig, hogy így hívjam – az egyik üveg whisky-t nyakalta a másik után és tombolt. Tombolt, mert nem volt kin levezetnie a dühét, tombolt, mert elrejtőzünk előle. Tisztában voltam vele, hogy az ajtó nem véd meg örökké, és egyszer szembe kell néznünk vele, de igyekeztem minél tovább elhúzni ezt a pillanatot.
Odakint valami hatalmas robajjal ütközött a falnak és tört hangos csörömpöléssel apró darabokra. Összerezzentem, Alex pedig még keservesebben zokogott és piciny kezeivel egyre görcsösebben markolászta a pólómat. Könnyáztatta, kétségbeesett tekintetét az enyémbe fúrta és esdeklően nézett rám. Nyomtam egy puszit a homlokára, majd halkan énekelni kezdtem és előre-hátra hintázva ringattam, hogy egy kicsit megnyugtassam. Ez a csöppnyi kisfiú volt minden, ami még itt tartott, nélküle már elveszítettem volna a hitemet és feladtam volna a küzdelmet, pont úgy, ahogy az édesanyám tette néhány évvel ezelőtt. De tudtam, hogy vigyáznom kell Rá és ez az érzés életre hívta bennem a túlélési ösztöneimet. Rájöttem, hogy Őt csak akkor védhetem meg, ha magamra is vigyázok.
A kilincs megrázkódott és én egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Alex is észrevette, hogy valami történt és beszédre nyitotta a száját, de én komoly arccal megráztam a fejem és az ajkaimhoz közelítettem a mutatóujjamat, jelezve, hogy most jobb, ha csendben marad. Aprót bólintott és okos kis tekintetét a rázkódó ajtóra emelte. Hamar elhalt a zaj és megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Szorosan magamhoz vontam és egy kicsiny, hitetlenkedő kacaj hagyta el a számat, a szívemről mázsás súly esett le. Megmenekültünk, ma már nem kellett tovább rettegnünk.
Eldördült egy lövés, aztán még egy és az ajtó gond nélkül kivágódott. Elkerekedtek a szemeim és rettegve néztem körbe a sötét szobában valami menekülő útvonalat keresve, de a sejtelmes Holdfényben elvesztettem minden reményemet. Bekúsztam a régi, poros kanapé mögé és próbáltam lihegő légzésemet lecsillapítani, miközben Alexet nyugtatgattam. Felkapcsolta a villanyt, a szívem a torkomban dobogott és a mellkasom vadul emelkedett fel-alá. Kínzóan lassú léptekkel indult el körben a szobában.
- Merre vagy, drágám? – duruzsolta undorítóan mézesmázos hangján. – Tudod, hogy előlem nem bújhatsz el, édesem! Gyere elő szépen és akkor talán megkegyelmezek – nyomta meg a talán szót erőteljesen, mire nagyot nyeltem és lehunytam a szemem. – Elszámolok háromig, rendben? – váltott hamiskásan csengő kedveskedő hangnemre. – Egy…- lépteit egyre közelebbről hallottam. – Kettő…- már az orromba kúszott az alkohol kesernyés bűze. – Három…- lépett mellém, felfedve a búvóhelyünket. – No, lám-lám – motyogta gúnyosan. Nem mertem rá emelni a tekintetem, lehajtottam a fejem és görcsösen szorongattam Alexet. – Nézz rám! – utasított, de nem mozdultam. Hamar elveszítette a türelmét és a hajamba markolva elérte, hogy a szemébe nézzek. – AZT MONDTAM, HOGY NÉZZ RÁM! – ordított. Tekintetét alkohol homályosította el és gonosz tűz égett benne. Hosszan bámult rám és kaján vigyorra húzta a száját. – Ezért most megfizetsz – suttogta olyan közelről, hogy az orrunk szinte összeért. Megremegtem arcomnak ütköző perzselő leheletétől és a szememből kigördült a dac első könnycseppje. Elegem volt a rettegésből…

4 megjegyzés:

  1. Uuuuuuuuuuuuuu...siess a többi résszel!:D és ez is nagyon jó lett <3

    VálaszTörlés
  2. Várom a folytatást!! remélem hamarosan kész lesz és tovább évezhetjük zseniális tehetséged kibontakozását!!:DD <3

    VálaszTörlés