8. szín | csokoládébarna

Sziasztok!
Tudom, már nagyon régen hoztam új részt, de most íme, itt van a legújabb szín!
Jó olvasgatást mindenkinek!
Kommentelni most is ér! ;)
Puszi, W. ♥

Luke Hemmings



- Anya! Mondtam már, hogy felesleges elhoznod - győzködtem őt, amikor megállt az iskola előtt az autóval. - Fel tudok szállni a buszra.
- Hogyne! Aztán meg elrabolnak és váltságdíjat követelnek érted...
- Persze, anya - forgattam meg a szemem. - Mert az olyan gyakran megtörténik...
- Vagy kést szorítanak a torkodhoz és kirabolnak...
- Oké, szia, anyu - nyitottam ki a kocsi ajtaját, már éppen kiszálltam volna, amikor utánam szólt.
- Á-á! Nem felejtettél el valamit? - mutogatott az arcára vigyorogva.
- Végtelenül ciki vagy és túl sok gengszterfilmet nézel - pusziltam meg őt.
- Szeretlek, kicsim - integetett, ahogy elhajtott.
Mosolyogva megráztam a fejem és én is visszaintettem.
- Nálatok mindig ilyen szentimentális a búcsúzás? - hallottam meg a hátam mögül Emma hangját.
- Még ennél is jobban - vigyorogtam rá. - Szia - vontam őt az ölelésembe ösztönösen. Egy pillanatra lefagyott, feszengve állt a karjaim között, de aztán elengedte magát és a mellkasomhoz simult. Jó volt őt ilyen közel tudnom magamhoz, beszívni hajának édes illatát. - Nos, akkor készen állsz az elméd pallérozására? - igyekeztem rá a lehető legkomolyabban nézni, ahogy elhúzódtam tőle.
- A legkevésbé sem - nyögte kedvetlenül. - Pláne, ha ilyen borzalmas szavakat használsz - fintorodott el.
- Ugyan már, retorikai alapelem a választékos szóhasználat - lépdeltem mellette peckesen kihúzva magam, ahogy az épület felé sétáltunk.
- Tegnap volt a nyelvtan vizsgád, igaz?
- Egészen pontosan az írásbeli számonkérés! - javítottam ki.
- Ó, fogd be! - bökte meg az oldalamat nevetve.
- Talán zavar a patetikus társalgási stílusom?
- Elég volt!
- Úgy vélem...
- Luke! - torpant meg parancsolóan rám villantva a tekintetét. - Hagyd abba, kérlek!
- Mi lesz, ha nem fejezem be? - pislogtam rá kihívóan.
- Akkor... öhm... itt hagylak - jelentette ki nem túl határozottan.
- Mégis hogyan tervezed ezt?
- Elfutok - vágta rá némi gondolkodás után.
- Úgysem jutnál messzire, hamar utolérnélek!
- Azt mondod? - szökött a magasba a szemöldöke.
- Igen - válaszoltam magabiztosan, tétovázás nélkül.
- Azt majd meglátjuk - kacsintott rám, majd elkezdett sprintelni a folyosón. Hitetlenkedve pislogtam a sebességtől a levegőben lebegő loknijai után, majd leküzdve a pillanatnyi megdöbbenésem, én is futni kezdtem. Lépcsőkön rohantunk fel és le, újabbnál újabb folyosókon keresztül, mire végül megérkeztünk az eldugott rajzszertár kihalt előteréhez. Ott végre megállt és a szoba kulcsával kezdett babrálni a zárnál. Megragadtam a karját és gondolkodás nélkül magam felé fordítottam, a kulcs hangos csörömpöléssel hullott a földre, két kezemmel megtámaszkodtam a vállai mellett, a fal és a testem közé szorítva őt.
- Lány létedre igazán gyorsan futsz - motyogtam lihegve a futástól.
- Énekes létedre igazán hamar kifulladsz - vágott vissza.
- Tusé - vigyorodtam el. Néhány pillanatig egyikőnk se szólt, csak elmerültünk egymás íriszeiben. Ahogy a légzésem visszaállt a normál tempóra, fokozatosan uralkodott el rajtam a vágy, mindennél jobban meg akartam őt csókolni, de türtőztettem magam, túl korainak éreztem, nem lett volna jó már a legelején elüldözni őt. - Miért vagyunk itt? - böktem a fejemmel a terem ajtajára.
- Hátöhm… - kereste a szavakat elpirulva, kerülte a pillantásomat, ekkor jöttem rá, hogy még mindig a falhoz lapítom. Villámgyorsan hátráltam egy lépést. – Arra gondoltam, rajzolhatnánk egy kicsit – pislogott rám kiskutyaszemekkel.
- Ems, tudod, hogy nem lehet, muszáj a kísérlettel foglalkoznunk! – próbáltam jobb belátásra bírni.
- Naaaa…lééééccciiii.. – rebegtette a szempilláit.
- Oké, kössünk egyezséget – hajoltam le a földön heverő kulcsért. – Előbb fizikázunk, aztán feljövünk rajzolni.
- Rendben – bólintott rá. – Egy órát kapsz!
- Legyen másfél és aztán megajándékozlak egy újabb meseszép portréval – alkudoztam.
- Áll az alku – vigyorodott el. – Most ide azzal a kulccsal.
- Á-á – emeltem a magasba, hogy ne érje el. – Ez nagyobb biztonságban lesz addig nálam, amíg nem végeztünk. Még a végén elcsábulnál.
- Kegyetlen vagy – fonta össze a karjait a mellkasa előtt durcásan.
- Tudom, és élvezem – kacsintottam rá a zsebembe süllyesztve a kulcsot. – Na, gyere – ragadtam őt kézen és kezdtem őt magam után húzni. Úgy tűnt, egyáltalán nem zavarja, hogy kézen fogva sétálunk, egészen a könyvtár bejáratáig mentünk el így, ezt határozottam bíztató fejleménynek tekintettem.
- Na, hol kezdjünk, Mr. Fizika? – sandított rám tanácstalanul, sütött róla, hogy a háta közepére sem kívánja ezt az egészet. Elhatároztam, hogy megmutatom neki, a fizika is lehet olyan szórakoztató, mint egy fehér vászon, amit élettel tölt meg.
- Ó, tetszik, hogy így becézgetsz, Ems – csavargattam meg a levegőben a nem létező, hosszú hajtincsemet kényeskedve ejtve a szavakat. Felnevetett és megforgatta a szemét.
- Akkor láss neki, Nagyfiú! Telik az idő, tik-tak, tik-tak… - kocogtatta meg a csuklóján a karóráját.
- Arra gondoltam, hogy ma a könyvekről átválthatnánk valami modernebbre – tereltem az egyik félreeső számítógép felé. Leültettem, majd odahúztam mellé egy széket magamnak. Várakozva emelte rám a tekintetét, úgyhogy munkához láttam. Beírtam a keresőbe a létező legegyszerűbb kulcsszavakat: fizikai kísérletek. Emma egy ideig érdeklődést színlelt, aztán elunta a dolgot és elnyúlt az asztalon. Hosszú szempillája meg-megrebbent, ahogy egyre nagyobbakat pislogott.
- Tik-tak – motyogta néha, mintegy jelezve, hogy még ott van, és hogy szorít az idő.
- Ems, ’asszem ez jó lehet! – ráztam meg a vállát lelkesen egy teljes órányi búvárkodás után. Kelletlenül a karjára támasztotta a fejét és a képernyőre tapasztotta a tekintetét. Elindítottam a kísérlethez tartozó videót és a reakcióját lestem. – Na? – kérdeztem türelmetlenül miután lepergett a film.
- Nem rossz – vont vállat. Kicsit csalódott voltam, engem magával ragadott a kivitelezés. – Egészen egyedinek mondható – folytatta. – De én még feldobnám valamivel.
- Mondjuk mivel? - néztem rá értetlenül, szerintem már így is lenyűgöző volt a kísérlet, borzongatóan jó érzés látni, ahogy a fizikai törvények megelevenednek.
- Egy kis színnel – csillogott a szeme a lelkesedéstől.
- Akkor megvan, hogy mit csinálunk? – vigyorodtam el.
- Igen, partner! – tartotta a magasba a kezét, hogy belecsapjak a tenyerébe. – Most mehetünk rajzolni! – pattant fel a székről angyalian mosolyogva.
- Ó, lassan a testtel – húztam vissza. – Tudtommal még van huszonhárom értékes percem arra, hogy… - kezdtem, de nem tudtam befejezni, mert ekkor az asztalra tett telefonom vadul rezegni kezdett.
- Vedd fel nyugodtam – bökött a fejével a mobil felé. – Addig én újranézem a videót és összeírom, mi mindenre lesz szükségünk.
Biccentettem, majd lenyomtam a zöld gombot.
- Na, végre, hogy felvetted, haver! Már egy örökkévalóság óta próbállak elérni. Nem láttad az smseket? – szólt Calum türelmetlen hangja a túloldalról.
- Neked is szia, Cal. Nem, nem láttam őket – dörmögtem morcosan távolabb sétálva.
- Ugye nem felejtetted el a mai próbát?
- Nem – dünnyögtem. – Hattól.
- Akarod mondani, háromtól! Vagyis egy negyedóra múlva!
- Basszus! – kaptam a fejemhez. – Nem lehetne később?
- Nem! Tudod, hogy Ash csak ilyenkor tud beszélni Gemmával az időeltolódás miatt.
- Jó… kezdjétek el nélkülem, megyek, amint tudok.
- Csak nem megint Emmával vagy? – szinte láttam magam előtt a kaján vigyort az arcán.
- És, ha igen?! – válaszoltam kicsit élesebben a kelleténél.
- Turbékoljatok gyorsan galambocskáim – cuppogott a kagylóba.
- Befejezted?! – sóhajtottam megadóan.
- Egyelőre.
- Akkor, szia, majd megyek – nyomtam le a zöld gombot és visszasétáltam Emshez. Gondterhelt sóhajjal huppantam le mellé.
- Valami baj van? – nézett rám érdeklődően.
- Igen – húztam el a számat. – El kell halasztanunk a mai rajzóránkat.
- Ó – futott át az arcán egy csalódott kifejezés, de gyorsan rendezte a vonásait. – Hát, akkor majd máskor – kezdett szedelőzködni.
- Igen, majd máskor – meg sem próbáltam leplezni a szomorúságom, aztán eszembe jutott valami. – De, figyelj csak, Ems. Nem lenne kedved eljönni a mai próbára? – már tiltakozásra nyitotta a száját, de nem hagytam beszélni. – Afféle kárpótlásul a rajzolás helyett – döntöttem oldalra a fejem. – Na, mit szólsz? Erre nem mondhatsz nemet!
- El kell hoznom Alexet az oviból – állt elő a soványka kifogással.
- Ő is velünk jöhet – vontam vállat.
- Nem is tudom – harapta be az ajkát zavarában.
- Ugyan már! Nem arra kérlek, hogy ugorj le egy hídról velem, hanem hogy nézd meg az egyik próbánkat. Nem vagyunk ám vademberek – hosszasan hallgatott. – Gyere el, kérlek – győzködtem. – Na? – fogtam meg a kezét.
- Legyen – bökte ki végül.
- Éljen! – bokszoltam a levegőbe hangosan felordítva és szorosan magamhoz öleltem.
- Csendesebben, gyerekek! – szidott le Miss Robinson.
- Elnézést – nevettem rá, mire ő mosolyogva megrázta a fejét és visszatért a munkájához. – Akkor? Indulhatunk?
- Igen, kérlek, még mielőtt kitiltanak a könyvtárból. Ez a második kedvenc helyem a szertár után.
Küldtem felé egy grimaszt, amit ő somolygással viszonzott, aztán felkapva a táskáinkat elindultunk kifelé.

***
Alexet ismét a mászókánál találtuk, a hazáig tartó buszút alatt be nem állt a szája. Folyamatosan kérdésekkel bombázott, de egyáltalán nem bántam, szerettem vele beszélgetni, és tudtam, hogy ez Emmát is boldoggá teszi.
- Hű, ti itt laktok?! – maradt tátva Al szája, amikor beléptünk a lakásba.
- Igen, üdv a Hemmings- lakban! – mutattam körbe színpadiasan.
Alex villámgyorsan körbepásztázta a szemével a helyet aztán teljesen komolyan kijelentette:
- Nagyon baró pecó!
Hangosan felnevettem.
- Alex! – nézett rá megütközve nővére. – Honnan szedsz te ilyeneket?
- Bradleytől! – közölte magától értetődően az öccse. – Pisilnem kell – tette még hozzá.
- Gyere, mutatom az utat – fogtam kézen mosolyogva.
Ems fülig pirult és a tenyerébe temetve az arcát megrázta a fejét, ahogy a kisöccse eltűnt a mosdóban.
- Bocsánat – szabadkozott.
- Ugyan – legyintettem. – Én jól szórakozom. Fantasztikus kissrác!
- Igen… az – ült ki az arcára egy szeretetteljes mosoly.
- Luke Robert Hemmings! Vonszold le azonnal a fokhagymasegged a pincébe! Mindenki rád vár! – jelent meg Calum a nappaliban. – Ó – torpant meg Emma láttán. – Nem mondtad, hogy társaságunk is lesz – vigyorodott el kajánul.
- Luke, tudod, hogy miért vagyok nagy fiú? – sétált hozzánk vissza Alex.
- Nem, miért? – guggoltam le elé kíváncsian.
- Mert tudok egyedül is pisilni – próbálta a fülembe suttogni, de kicsit túl hangosra sikeredett.
- Nagyon ügyes vagy – kacsintottam rá.
Ems döbbenten bámult az öccsére, nem akarta elhinni, hogy ez a mondat hagyta el a száját, zavarában egyik lábáról a másikra állt.
- Calum, ő itt Emma, az az úriember pedig – álltam fel az ölembe kapva Alt. – Alex. Emma, Alex, ő itt a bandatársam és egyben legjobb barátom, Calum.
- Szia, örülök, hogy megismerhetlek. Luke már sokat mesélt rólad – nyújtotta a kezét Cal Emmának. Abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak kevésbé lenne önmaga és sokkal inkább valaki olyan, aki nem hozza kínos helyzetbe a barátját az előtt a lány előtt, aki tetszik neki. Ems vetett rám egy kíváncsi pillantást mielőtt viszonozta volna Calum kézfogását.
- Én is örülök – erőltetett egy mosolyt az arcára.
Sokatmondó pillantást küldtem Calum felé, aki szerencsére egyből vette a lapot.
- Visszamegyek a srácokhoz, addig elpróbáljuk a vokált – hagyott ott minket.
Letettem a földre Alexet, aztán nagyot sóhajtottam.
- Sajnálom – szaladt ki egyszerre a szánkon Emmával, elnevettük magunkat, majd ő szólalt meg először.
- Szerintem nem a legjobb ötlet, hogy itt maradjunk – fogta meg az öccse kezét.
- Szerintem meg igenis az! Hidd el, élvezni fogod! Más lányok ölni tudnának azért, hogy a helyedben legyenek!
- Hát… - szorította össze az ajkát dacosan. – Talán én nem vagyok olyan, mint más lányok.
- Nem, tényleg nem – szögeztem le, megütközve pislogott rám. – Te különleges vagy – simítottam végig a karján.
Hosszan elmerültem a pillantásában, ma már másodjára éreztem ellenállhatatlan vágyat arra, hogy megcsókoljam. Leírhatatlan hatással volt rám ez a titokzatos, meseszép lány.
- Fúj! Most puszilkodni fogtok?! – takarta el a szemét Al fintorogva.
- Nem, nem fogunk – vágta rá Ems.
Egy lépést hátráltam, lesütöttem a szemem, zavartam a hajamba túrtam, megköszörültem a torkomat és kiböktem:
- Akkor… öhm… maradsz? – fúrtam a tekintetem újra Emmáéba.
- Igen – biccentett aprót egy olyan sugárzó mosollyal az arcán, ami elért csokoládébarna szemeihez is…

Életjel



Sziasztok!

Nagyon sokáig halogattam ennek a bejegyzésnek a megírását, de most úgy éreztem, hogy ideje bepötyögnöm, mert tartozom nektek egy magyarázattal az eltűnésemre.
Mint már korábban említettem, idén vagyok végzős a gimiben. A tanév elején úgy éreztem, muszáj 110%-ot nyújtanom, teljesen a tanulásra koncentrálnom, mert ha nem így teszek, akkor nem lesz belőlem semmi. A tanulás mellett még a szalagavatói táncpróbák is kivették belőlem az energiát és én nem küzdöttem azért, hogy a szenvedélyemet életben tartsam. Azóta beláttam, hogy ez egy hatalmas hiba volt, de akkoriban kicsit takaréklángon éltem az életemet, csak sodródtam az árral. Voltak nagyon rossz napok, olyanok, amikor már sírni sem tudtam, reggelente nem akartam kikelni az ágyból, alig ettem, nem volt kedvem semmihez. Úgy éreztem, hogy teljesen egyedül vagyok, senki sem ért meg, senki sem áll mellettem. Aztán történt valami, ami megváltoztatta az egész életemet…
November végén volt egy balesetem, elütött egy autó, amikor reggel a buszhoz igyekeztem. Megrepedt a bordám, kicsattant a szemöldököm és kiugrott a helyéről a térdkalácsom. Négy napot töltöttem kórházban és több hónapot ágyhoz kötve. Hosszú időbe telt mire elfogadtam, hogy képtelen vagyok egyedül gondoskodni magamról, hogy újra segítségre szorulok, akár egy kisgyerek. Kezdetben segítség kellett a legalapvetőbb dolgokhoz is, nem tudtam egyedül fürdeni, kimenni a mosdóba, megmosni a hajam, vagy kényelmesen felülni az evéshez. Ebben az időszakban jöttem rá, hogy milyen fantasztikusan szerencsés vagyok, mert a családom és a barátaim mindvégig mellettem álltak, végre éreztem, hogy számítok valamit, hogy fontos vagyok a világnak. Megfogadtam, hogy innentől kezdve a mának élek, kiélvezem az életet, mert sosem tudhatom, hogy meddig lehetek még a szeretteim között.  Azóta többé-kevésbé meggyógyultam, nagyjából feldolgoztam magamban, hogy mi történt velem. Ez nem sikerült teljesen, talán soha nem is fog, talán mindig rettegve lépek majd le a járdáról az úttestre, hogy átmenjek a zebrán, nem tudom, de nem is érdekel, az az egy számít, hogy ÉLEK, igen, csupa nagybetűvel.
Mire sikerült leküzdenem a belső démonaimat, már vészesen közeledett az érettségi. A mozgás még mindig nehézkes volt, az oldalam fájt a folytonos üléstől, de küzdöttem tovább. Minden hobbimat elhanyagoltam, nem írtam, nem jártam színjátszóra, nem rajzoltam, nem csináltam semmit, mert az energiámat teljesen kiszívta a gyógyulás. Így visszagondolva ez nem volt a legjobb döntés. Annyi szép pillanatot okoztak nekem ezek a dolgok, talán minden könnyebb lett volna, legalábbis lelkileg, ha foglalkozom velük.
Most pedig itt vagyok, túlestem az érettségi felén és hosszú hónapok óta először ma végre sikerült írnom. Hogy eddig mi tartott vissza? A félelem, főleg, elhitettem magammal, hogy már képtelen lennék újra tollat fogni a kezembe és papírra vetni a gondolataimat, új életet lehelni a karaktereimbe, de erőt vettem magamon, átléptem a korlátaimat és nekiestem ennek a bejegyzésnek.
És, hogy miért tettem közzé egy ilyen személyes posztot? Csak azért, mert szeretném, ha tudnátok, hogy fontosak vagytok nekem. És talán azért, hogy segítsek azoknak elfogadni, akik hasonló helyzetben vannak, mint én voltam, hogy a depresszió nem szégyen, a depresszió egy olyan dolog, amiről beszélni kell, mert, ha nem így teszel, akkor lassan felemészt belülről. Én kiadtam magamból, rengeteg átsírt beszélgetésen vagyok túl és ez eszméletlenül sokat segített.

De a lényeg: HOLNAP olvashatjátok az új fejezetet itt és a Theatre Love Affair-en is!

Vigyázzatok magatokra! Ölel és puszil titeket: W.

Ui.: Az elérhetőségeim nem változtak, ha szeretnétek velem beszélgetni, megtalálhatjátok őket az Ecsetforgató menüpont alatt!