Életjel



Sziasztok!

Nagyon sokáig halogattam ennek a bejegyzésnek a megírását, de most úgy éreztem, hogy ideje bepötyögnöm, mert tartozom nektek egy magyarázattal az eltűnésemre.
Mint már korábban említettem, idén vagyok végzős a gimiben. A tanév elején úgy éreztem, muszáj 110%-ot nyújtanom, teljesen a tanulásra koncentrálnom, mert ha nem így teszek, akkor nem lesz belőlem semmi. A tanulás mellett még a szalagavatói táncpróbák is kivették belőlem az energiát és én nem küzdöttem azért, hogy a szenvedélyemet életben tartsam. Azóta beláttam, hogy ez egy hatalmas hiba volt, de akkoriban kicsit takaréklángon éltem az életemet, csak sodródtam az árral. Voltak nagyon rossz napok, olyanok, amikor már sírni sem tudtam, reggelente nem akartam kikelni az ágyból, alig ettem, nem volt kedvem semmihez. Úgy éreztem, hogy teljesen egyedül vagyok, senki sem ért meg, senki sem áll mellettem. Aztán történt valami, ami megváltoztatta az egész életemet…
November végén volt egy balesetem, elütött egy autó, amikor reggel a buszhoz igyekeztem. Megrepedt a bordám, kicsattant a szemöldököm és kiugrott a helyéről a térdkalácsom. Négy napot töltöttem kórházban és több hónapot ágyhoz kötve. Hosszú időbe telt mire elfogadtam, hogy képtelen vagyok egyedül gondoskodni magamról, hogy újra segítségre szorulok, akár egy kisgyerek. Kezdetben segítség kellett a legalapvetőbb dolgokhoz is, nem tudtam egyedül fürdeni, kimenni a mosdóba, megmosni a hajam, vagy kényelmesen felülni az evéshez. Ebben az időszakban jöttem rá, hogy milyen fantasztikusan szerencsés vagyok, mert a családom és a barátaim mindvégig mellettem álltak, végre éreztem, hogy számítok valamit, hogy fontos vagyok a világnak. Megfogadtam, hogy innentől kezdve a mának élek, kiélvezem az életet, mert sosem tudhatom, hogy meddig lehetek még a szeretteim között.  Azóta többé-kevésbé meggyógyultam, nagyjából feldolgoztam magamban, hogy mi történt velem. Ez nem sikerült teljesen, talán soha nem is fog, talán mindig rettegve lépek majd le a járdáról az úttestre, hogy átmenjek a zebrán, nem tudom, de nem is érdekel, az az egy számít, hogy ÉLEK, igen, csupa nagybetűvel.
Mire sikerült leküzdenem a belső démonaimat, már vészesen közeledett az érettségi. A mozgás még mindig nehézkes volt, az oldalam fájt a folytonos üléstől, de küzdöttem tovább. Minden hobbimat elhanyagoltam, nem írtam, nem jártam színjátszóra, nem rajzoltam, nem csináltam semmit, mert az energiámat teljesen kiszívta a gyógyulás. Így visszagondolva ez nem volt a legjobb döntés. Annyi szép pillanatot okoztak nekem ezek a dolgok, talán minden könnyebb lett volna, legalábbis lelkileg, ha foglalkozom velük.
Most pedig itt vagyok, túlestem az érettségi felén és hosszú hónapok óta először ma végre sikerült írnom. Hogy eddig mi tartott vissza? A félelem, főleg, elhitettem magammal, hogy már képtelen lennék újra tollat fogni a kezembe és papírra vetni a gondolataimat, új életet lehelni a karaktereimbe, de erőt vettem magamon, átléptem a korlátaimat és nekiestem ennek a bejegyzésnek.
És, hogy miért tettem közzé egy ilyen személyes posztot? Csak azért, mert szeretném, ha tudnátok, hogy fontosak vagytok nekem. És talán azért, hogy segítsek azoknak elfogadni, akik hasonló helyzetben vannak, mint én voltam, hogy a depresszió nem szégyen, a depresszió egy olyan dolog, amiről beszélni kell, mert, ha nem így teszel, akkor lassan felemészt belülről. Én kiadtam magamból, rengeteg átsírt beszélgetésen vagyok túl és ez eszméletlenül sokat segített.

De a lényeg: HOLNAP olvashatjátok az új fejezetet itt és a Theatre Love Affair-en is!

Vigyázzatok magatokra! Ölel és puszil titeket: W.

Ui.: Az elérhetőségeim nem változtak, ha szeretnétek velem beszélgetni, megtalálhatjátok őket az Ecsetforgató menüpont alatt! 
                                                                                                                        

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése