1. szín | hupikék

Hihetetlen, de igaz! Elérkezett a hivatalos nyitás napja! És, hogy miért pont ma? Ez igazán egyszerű! Ma ünnepli a 18. születésnapját az egyik legjobb barátnőm, Crazy_Curly, akinek ezzel a kis történettel szeretnék kedveskedni. (part 3 of 3 - remélem, tetszeni fog :3 )

Isten éltessen, drága! ♥ 

Egyébiránt köszönöm a két díjat, a két kommentet, a hat pipát és az öt feliratkozót! Eszméletlenek vagytok, pedig még csak a prológus volt fent! KÖSZÖNÖM! ♥
Jó olvasgatást!

Puszi ♥ - W.

Ui.: Ez egyfajta bevezető rész a főbb események előtt. A One Direction csak mint vendégszereplő vesz részt a fejezetben, a srácok nem állandó karakterek! :)

Luke Hemmings




- Egy 0,4 H induktivitású tekercs áramát 0,5 s alatt egyenletesen 2 A –ról 10 A – ra növeljük… - olvastam fel a következő feladatot motyogva az olvasólámpa fényénél. Órák óta görnyedtem a könyvek felett, már homályosan láttam a sorokat. Elfojtottam egy ásítást és kicsit megráztam a fejem, hogy fáradtságtól eltompult agyam új lendületet vehessen. Újra átfutottam a betűk halmazát, de kimerült agysejtjeimet nem sikerült mozgásra bírnom. Sóhajtva temettem az arcomat a tenyerembe és igyekeztem megbirkózni a felettem eluralkodni készülő pánikkal.
- Haver – éreztem meg egy kezet a vállamon. Ijedten perdültem meg a tengelyem körül és szembetaláltam magam a mesterséges fénytől erősen hunyorgó, álmos tekintetű Calummel. – Te még mindig ébren vagy?
- Igen – bólintottam. – Muszáj tanulnom – fordultam vissza a tankönyveimhez. – Egy 0,4 H induktivitású tekercs… - kezdtem újból.
- Na, azt már nem! – csapta be a jegyzeteimet. – Értem én, hogy tanulnod kell, de nem hajnali kettőkor! Menj, pihend ki magad! – utasított ellenmondást nem tűrő hangon.
- Nem – ráztam a fejem elszántan. – Úgysem tudnék aludni – győzködtem. 
- Azt mondod?! – húzta fel a szemöldökét. – Amikor az előbb bejöttem, konkrétan nyál csorgatva horkoltál. Ha te ezt nevezet tanulásnak, hááát… - húzta el a száját - …ne reménykedj túl sok jóban – jelent meg egy pimasz mosoly az arcán.
- De nemsoká vizsgázok! – kontráztam kétségbeesetten.
- És nemsoká fellépsz egy több ezer férőhelyes arénában a One Direction elő zenekaraként. Most utoljára ezen a turnén. Fel tudod fogni, ez mit jelent?! – húzott ki egy széket mellettem és huppant le rá. – Lezárul egy korszak az életünkben – fúrta barna tekintetét az enyémbe.
- Tudom – sütöttem le a szemem szomorúan és némi tétovázás után az asztalra ejtettem a tollamat.
- Muszáj, hogy a toppon legyél, nem okozhatunk csalódást a rajongóknak!
- Nem bizony! – vigyorodtam el, de aztán újra elkomorodtam. – Te gondolkoztál már azon, hogy mi lesz velünk ezután?
- A turné után? Persze! Folytatjuk tovább, ez nem is kérdés, a zene az életünk – bökött a vállamba lelkesedéstől csillogó szemekkel.
- Nem így értettem – mosolyodtam el reakcióján.
- Akkor? – döntötte oldalra a fejét értetlenül.
- Mi lesz, ha ennek vége lesz? Ha már nem lesz többé 5 Seconds Of Summer? – tettem fel az engem leginkább foglalkoztató kérdéseket.
- Nem tudom – vonta meg a vállát lazán. – Térjünk vissza erre a kérdésre ötven év múlva, vagy tudod, mit? Legyen inkább hatvan! Tudni akarom, milyen érzés járókerettel táncolni a színpadon – húzogatta a szemöldökét.
- Te hülye vagy – nevettem fel.
- Na, akkor elmész végre aludni? – somolygott.
- Igen – sóhajtottam megadóan.
Lekapcsoltam a villanyt, de a többi dolgot úgy hagytam, ahogy volt, holnap úgyis ugyaninnen folytatom az egészet. Calum biztos léptekkel tört utat magának a sötétben, én pedig vakon követtem őt. Az ajtóból még visszapillantottam az íróasztalra, melynek körvonalai egyre tisztábban rajzolódtak ki fokozatosan szürkülethez szokó szemeim előtt. Nem vettem észre, hogy Cal megtorpant előttem, így teljes lendülettel a hátának ütköztem.
- Basszus, haver! – csattantam fel. – Mi a fenét csinálsz?!
- Csss – csitított magasba emelt kézzel. – Te is hallod, amit én? – folytatta suttogva.
- Nem – ráztam a fejem. – Mit kellene hallanom?
- Pszt! – tapasztotta a kezét a számra. – Csak fülelj! – utasított.
Sokáig egy árva hangot sem hallottam, de aztán bekúszott a fülembe Ashton rekedtes horkolása. Sokatmondóan elvigyorodtam és cinkos pillantást váltottunk Calummel. Mindketten ugyanarra gondoltunk:
- Megszívatjuk? – súgta csillogó szemekkel.
- Még szép! – somolyogtam kajánul.
- Mit csináljunk?
- Klasszikus filctoll-fogkrém kombó? – vetettem fel az ötletet.
- Á, nem – legyintett lemondóan. – Valami sokkal ütősebb kéne – dörzsölgette össze kezeit gonoszan.
- Mint például? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian.
- Hááát… - vetett rám egy sunyi pillantást és elvonult a fürdő irányába.
Sejtelmem sem volt, mit eszelt ki, de őt ismerve biztos, hogy valami nagyszabásút. Összeszedtük a kellékeket és belopóztunk Ashton szobájába. Ahogy közelebb settenkedtünk hozzá a sötétben, egy óvatlan lépésnél bevertem a lábam az ágy sarkába. A kislábujjamba éles fájdalom hasított, a szemembe könnyek szöktek és majdnem felordítottam kínomban, de Cal az utolsó pillanatban befogta a számat. Megvárta, amíg lenyugodtam és csak azután engedett el. A kis kitérő után munkához láttunk.
- Haver, ez oltári lesz! - suttogta felém Calum nevetve.
- Az biztos! – röhögtem vele. – Alig várom, hogy lássam a reakcióját!




***



Az álom ködfátylán egy hatalmas ordítás hatolt át. Ijedten pattantak fel a szemhéjaim, majd amikor beazonosítottam, hogy hol is vagyok és mi is történik, elvigyorodtam. Ash reakciója mindent felülmúlt. Gyorsan magamra kaptam egy pólót és kirohantam a többiekhez a konyhába.
- Ezt nem tudom elhinni – fakadt ki hisztérikusan Ashton újra és újra a hajába túrva miközben a krómborítású hűtőben nézegette jelenleg pinkben és hupikékben pompázó tincseit.
- Oké, melykőtök volt?! – hordozta rajtunk végig tekintetét anya haragosan, majd megállapodott Mikey-n.
-  Rám ne nézz, Liz – emelte a magasba a kezét védekezően. – Nekem ehhez semmi közöm – szavai még úgy is elég hihetetlenül hangzottak, hogy tudtam az igazat, hiszen a legtöbbször az ő tincsei pompáztak különféle színekben. Lesütöttem a szememet és beharaptam az ajkamat, hogy elfojtsak egy vigyort. Nem mertem ránézni Calumre, mert tudtam, hogy mindkettőnkből kitörne a nevetés.
- Fiúk – lépdelt hozzánk közelebb anya. – Nincs valami mondandótok?! – kulcsolta össze a karjait a mellkasa előtt tekintélyt parancsolóan.
- Szép reggelünk van, nemde? – mosolygott rá angyalian Cal, mire én a tenyerembe temetve az arcom hangosan felröhögtem, így természetesen már ő sem bírta tovább komolyan.
- Nem hiszem el, hogy ti voltatok! – trappolt felénk Ash dühödt villámokat szóró szemekkel, mire mi ösztönösen hátráltunk két lépést. – Muszáj volt pont ma?! – esett nekünk.
- És amikor te leborotváltad a szemöldököm a londoni fellépés előtt?! – kérte ki magának Calum.
- Ó, szóval bosszúból csináltad?! – ordibált Ashton.
- Ne hasonlítgass engem magadhoz, én nem te vagyok! – sziszegte Cal a fogai közül. Mellkasuk egymásnak feszült és a dühtől hevesen mozgott fel-alá, félő volt, hogy egymásnak esnek.
- Oké, fiú! Elég volt! – emelte fel a hangját anya és szétválasztotta a két parázsló szemű srácot. – Ash, menj és próbáld meg kimosni a hajadból a festéket. Utána majd meglátjuk, mit tehetünk – sóhajtott lemondóan.
- Jó – viharzott ki a konyhából Ashton és hangosan becsapta maga után a fürdőszoba ajtaját.
- Ti pedig – dörzsölgette a halántékát anyu, hogy egy kicsit megnyugodjon. – Üljetek le és egyetek! Egy szót sem akarok hallani!
Csendben teljesítettük a parancsát és letelepedtünk az asztal köré. Rekordgyorsasággal termeltük be a reggelit és készülődni kezdtünk, az esti fellépés előtt még várt ránk egy hangpróba. Magamra kaptam egy tiszta pólót meg egy farmert és késznek nyilvánítottam magam. Lerohantam a lépcsőn és a többieket követve behuppantam a kocsi hátsó ülésére. Ashton az anyósülésen ült anya mellett és egész úton duzzogva, tüntető némaságba burkolózva bámult ki az ablakon. A haját egy szürke, kötött sapkába rejtette, nem sikerült maradéktalanul eltávolítani a festéket. Este még jó ötletnek tűnt, de nappali fénynél rájöttem, hogy meggondolatlan tett volt és a bűntudat belülről emésztett.
Félóra múlva megérkeztünk a koncert helyszínére és álmélkodva léptük át a gigantikus stadion kapuit. Azt, hogy ennyien megismertek és megszerettek minket és a zenénket, csakis a(z) 1D-s srácoknak köszönhetjük, nélkülük nem tartanánk ott, ahol és nem lépnénk fel estéről estére több ezer ember előtt.
- Sziasztok, srácok – sétált felénk szikrázó mosollyal az arcán Harry Styles nővére, Gemma.
- Szia – köszöntöttük kórusban.
- Na, mi a pálya? Izgultok már? – kérdezősködött kedvesen.
- Á, mi soha – legyintett Cal.
- Cöh… - hörrent fel Ash.
- Megtennéd, hogy nem ciccegsz bele a beszélgetésembe?! – fortyant fel Calum.
- Megtennéd, hogy befogod?! – kontrázott Ashton.
- Ohohó – kuncogott Gemma. – Zűr van a paradicsomban? – cikázott a tekintete a fiúk között, de egyik sem adott választ, csak dühödten méregették egymást.
- Igen – sziszegte végül Ash a fogai közül.
- Mi történt? – nézett rá érdeklődve Gem. – És miért van rajtad sapka? Meg lehet itt gyulladni, olyan meleg van.
- Az történt, hogy ezek a barmok – mutatott Calumre és rám – befestették a hajamat miközben aludtam.
- Komolyan?! – szaladt a magasba Gemma szemöldöke. – És milyen színűre?
- Rózsaszín és kék, de miért fontos ez? – értetlenkedett Ashton.
- Megnézhetem? – tapsikolt gyermekies kíváncsiságában Gem.
- Ááá.. – ordított fel tehetetlen mérgében, majd sarkon fordult és elrohant.
- Ash! – kiáltott utána Gemma. – Ne menj már el! Csak vicceltem! – követte őt kocogva, majd mindketten eltűntek a színfalak mögött.
- Nem fog egy könnyen megbocsátani, igaz? – motyogta Cal.
- Hát, eddig nem túl sok megbánást tanúsítottál, tesó – tette a vállára a kezét Michael. – Úgyhogy egyelőre ne nagyon számíts rá.
Felnyaláboltuk a cuccainkat és elindultunk az öltözők felé. Kicsit lemaradtam és tátott szájjal figyeltem az óriási lelátókat. Megszámlálhatatlan férőhely vett körül, egyszerűen felfoghatatlan volt számomra ez a látvány.
Egy beszélgetésfoszlány ütötte meg a fülemet, ezért megtorpantam és körülkémleltem. Egy árnyéba burkolózó falmélyedésben Gemma és Ashton álltak ölelkezve.
- Nem is olyan szörnyű – túrt Ash hajába Gem.
- Tényleg? – kérdezte bizonytalanul.
- Igen – bólintott a lány, majd levéve saját kalapját Ashton fejére tette azt. – Ezt odaadhatom, ha gondolod – mosolygott.
- Ez nem egy női kalap? – vonta fel a szemöldökét Ash.
- Nem, a nagypapámé volt, de ő már régóta nem hordja. Mondjuk, az biztos, hogy te sokkal dögösebb vagy benne… - harapta be az ajkát kacéran.
- Igen? – vonta magához még közelebb Ashton és mélyen a szemébe fúrta a tekintetét.
- Ühüm – helyeselt Gem, majd körülölelte Ash nyakát és egy lágy, szerelmes csókban forrtak össze.
Elmosolyodtam és tovább indultam, úgy éreztem, eljött az idő, hogy magára hagyjam a turbékoló párt. Már régóta sejtettem, hogy nem közömbösek egymás iránt és jó volt őket együtt látni.
Felmentünk a színpadra, behangoltuk a hangszereket és felkészültünk a próbára, de Ash még mindig nem volt sehol.
- Fletchert várjuk a színpadon – beszéltem a mikrofonba. – Fletcher Irwint kérjük, jelenjen meg sürgősen a színpadon – ismételtem meg utált második nevét még egyszer. A hangom betöltötte az egész stadiont, így elértem a kívánt hatást, Ash kisvártatva felbukkant a sorok között egy nyűgös arckifejezéssel, majd felcaplatott hozzánk.
- Tudok mindent – nyomtam a kezébe a dobverőket.
- Mi mindent?! – nézett rám értetlenül.
- A kalapot és a rúzsfoltokat az arcodon – adtam magyarázatot. Elkerekedtek a szemei és ijedten nézett rám, majd elkezdte ledörzsölni az árulkodó, vörös csóknyomokat. – Nyugi – nevettem rá. – Nem mondom el senkinek.
- Ó, köszi, haver – sóhajtott megkönnyebbülten.
- Nincs mit – vontam meg a vállam. – Egyébként örülök nektek – vetettem oda félvállról miközben újra a mikrofonhoz sétáltam, arcán megjelent egy levakarhatatlan vigyor.
- Mivel kezdünk? – érdeklődött Mikey.
- Try hard? – ajánlottam.
- Oké – bólintottak rá mindannyian és a húrok közé csaptunk.
Önfeledten énekeltem, a zene teljesen magával ragadott. Miközben játszottam, nem agyaltam az előttem álló nyomasztó történéseken, csak élveztem, ahogy a ritmus a bőröm alá kúszott és teljesen átjárt. A zene volt az én drogom, nem volt szükségem semmi másra, hogy jól érezzem magam.
Egy teljes órán át próbáltunk, majd átadtuk a terepet a 1D-s srácoknak. Annak ellenére, hogy ők már tapasztalt, komoly, felnőtt fellépőknek számítottak, szokás szerint bődületes fejetlenség uralkodott a próbájukon, a koreográfus, a stylist, a fodrász és a menedzser mind az öt megvadult énekest hajkurászta fel-alá az arénában. Hihetetlen volt látni, ahogy ez az öt kissé infantilis srác valami csodaszerű változáson megy át napról-napra, ahogy a színpadra lép, mert a munkájukat igenis komolyan vették és a színpadon állva a puszta jelenlétükkel és hangjukkal képesek voltak boldoggá tenni több millió rajongót világszerte. Én is erre vágytam. Nem vonzott a pénz és a hírnév, csak az számított, hogy a zenémmel tudjak valami pozitív dolgot közvetíteni és képes legyek valamiféle nyomot hagyni a nagyvilágban.
A délután gyorsan eltelt és hamar beesteledett. Felfoghatatlan volt több hónap után utoljára állni ugyanazon a színpadon, ahol a One Direction. Közösen búcsúztunk el a rajongóktól, az egész annyira hihetetlen volt, egyszerre szomorú és vidám, egyfajta keserédes álom, amiből soha nem akarsz felébredni.
- Halihó! – robbant be az öltözőnkbe Louis az oldalán Niallel. – Mi a pálya, emberek?
- Megyünk megünnepelni a turnét, csatlakoztok? – bokszolt a vállamba lelkesen Nialler.
- Még szép! – bólintottunk rá.
Alig egy óra múlva már a város egyik legfelkapottabb klubjának VIP szekciójában ülve kortyolgattuk az italainkat. Nem minden a hírnév, de azért sokat számítanak bizonyos kapcsolatok…
- Te, az a csaj téged néz! – bökött Michael egy feltűnően csinos, szőke lány felé, aki a pult mellett állva szemezett velem.
- Á, biztos, hogy nem – hajtottam le a fejem szégyenlősen elpirulva.
- De, igen, haver! – győzködött Mikey. – Menj oda hozzá!
- Nem…- tiltakoztam.
- De, most rögtön odamész és beszélsz vele! – tuszkolt felé kevés sikerrel.
- És mégis mit mondjak neki?! – estem kétségbe.
- Szia, Luke vagyok. Szereted a sajtot? – dörmögött elváltoztatott hangon.
- Fantasztikus – nyögtem szarkasztikusan és megittam a maradék sörömet. – Sokat segítettél – forgattam meg a szemem, majd a kezébe nyomva üres korsómat, faképnél hagytam. Amíg a lány felé tartottam, magamban ismételgettem a bemutatkozó szövegemet, nem akartam elszúrni az esélyemet nála.
- Azt hittem, már sosem jössz ide hozzám – fogadott kacéran mosolyogva.
- Szia, én Luke Hem… - akartam bemutatkozni, de leállított.
- Igen, tudom, ki vagy - simított végig kezével a mellkasomon. – Én Samantha vagyok, de neked csak Sam – pillantása szinte perzselt.
- Hát, szia, Sam – dadogtam.
- Ó, ne legyél már olyan feszült, édesem – karolta át a nyakam. – Igyál valamit, attól majd egy kicsit feloldódsz. Két absintot kérnénk! – adta le a rendelését a pultos srácnak, aki tekintélyes dekoltázsát méregetve gyorsan kiszolgált minket. – Fenékig! – kacsintott rám Sammy. Bizalmatlanul méregettem az émelyítő szagú löttyöt, de végül legurítottam. Innentől kezdve az egész éjszaka egy fekete folttá vált, ital italt követett, nem voltam ura a gondolataimnak és a tetteimnek…

6 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett!! ;) *-* Kövit!! ♥♡♥♡

    VálaszTörlés
  2. Hát..ez valami WOW *--* De komolyan... irtó jól írsz.... Kérlek siess! Már nagyon kíváncsi vagyok *-* Tényleg eszméletlen jó :3 ♥♥ (Komolyan alig kapok szavakat :"D )

    Pussy Nessa

    VálaszTörlés
  3. Szia! Ma találtam rá a blogodra és már a cím is tetszett, ígyhát örömmel vetettem bele magam az olvasásba. Nagyon tetszik, ahogyan írsz és a sztori is jónak ígérkezik! :) Szereztél egy új feliratkozót!

    Ölel: Adri

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága, Adri! :)
      Nagyon örülök, hogy tetszik és nagyon szépen köszönöm, hogy itt vagy! :)
      Puszil, wannabe ♥

      Törlés