6. szín | fukszia

Sziasztok! :)
Ma nem húzom az időt, jó olvasgatást!
Puszi, W. ♥

Ui.: a rajz saját :D

Luke Hemmings

- Oké, ennyi volt, én nem bírom tovább – nyúlt el az asztalon egy hatalmas ásítás kíséretében Emma. – Ha még egy hülye kísérletről kell olvasnom, esküszöm, rosszul leszek – tolta magától távolabb az egyik vaskos könyvet undorodva.

- Figyelj, itt találtam egy egész érdekeset – bizakodva fordult felém, de a fejét még mindig nem emelte fel a kezéről. – Ezzel be lehet bizonyítani, hogy a hidrogénből kialakuló hélium bizonyos koncentrációban gyúlékony és… - magyaráztam lelkesen gesztikulálva. Egy ingerült, artikulálatlan nyögéssel fojtotta belém a szót, felvont szemöldökkel, kérdő tekintettel néztem rá.

- Ez nem lesz jó – jelentette ki.

- Tudom, hogy már nagyon eleged van ebből az egészből, de…

- Nem erről van szó – állított le és végre újra rendes ülőhelyzetbe tornázta magát, majd miután a füle mögé igazította tincseit, folytatta: - Már tavaly megcsinálták – húzta el a száját.

- És ez kizáró ok? – túrtam a hajamba zavartan.

- Igen, Mr. Wilson nem szereti, ha az „előző év anyagából táplálkozunk” – bámulatosan tudta utánozni a hanglejtését, nevetnem kellett. – Ó, az emlegetett szamár – bökött Emma a fejével a hátam mögé. Megfordultam és láttam, ahogy Mr. Wilson szórakozottan maga elé motyogva beszáguldott az ajtón, majd lesütött szemmel a gyerekrészlegre sietett, de ahelyett, hogy a könyveket tanulmányozta volna a polcon, a tekintetét inkább elszántan a kölcsönzői pultnál álló hölgyre szegezte.

- Mit csinál? – ráncoltam a homlokom értetlenül.

- Miss Robinsont nézi – közölte Emma magától értetődően.

- A könyvtáros nőt?

- Igen – pakolta egy kupacba az asztalon lévő könyveket.

- De miért nem megy oda hozzá? Miért leselkedik utána?

- Ó, ha az ilyen egyszerű lenne – nevetett édesen.

- Nem az? – fúrtam a tekintetem az övébe kíváncsian, állta a pillantásomat, sőt, mintha az ajkán apró mosoly játszott volna közben.

- Neki nem – rázta a fejét somolyogva. – Akárhányszor odamegy hozzá, valamilyen sületlenség hagyja el a száját. A múltkor mögötte álltam a sorban és láttam, hogy minden erejét latba vetve bókolni próbált Brendának, de kínosan feszengett, teljesen elvörösödött, hebegett-habogott, aztán képes volt azt mondani, hogy „szeretem az állatokat, a kardigánjának is pont olyan színe van, mint a lenyúzott disznóbőrnek”.

- Neeee!

- De igen! Aztán ijedten körbenézett és köszönés nélkül kirohant az ajtón. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek – kuncogott, de aztán hirtelen elkomorodott és bűntudatosan lehajtotta a fejét, mintha akkor jött volna rá, hogy éppen az egyik tanárán nevet.

- Én úgy képzeltem, hogy Mr. Wilson nős, van három gyereke, akik imádnak robbantgatni a hátsókertben és az ideje nagy részét a pincéjében berendezett titkos laboratóriumában tölti – igyekeztem oldani feszültségét.

- Komolyan? – kérdezte vigyorogva.

- Igen, valahogy ez volt az első benyomásom róla – vontam vállat.

- Hát, az első benyomás sokszor téves – kezdett szedelőzködni. – Meglepődnél, hogy az emberek mi mindent rejtegetnek – hangjának titokzatos, keserű élétől mozgásba lendült a fantáziám. Vajon mire utalt ezzel? Neki is vannak ilyen sötét titkai? – Most mennem kell – állt fel lassan.

- Máris? – próbáltam leplezni csalódottságomat.

- Igen – bólintott határozottan.

- Kár, pedig reménykedtem benne, hogy tanulás után megiszunk együtt egy kávét – vezettem elő a tervemet.

- Nem szeretem a kávét – ez inkább tűnt üres kifogásnak, mint kész ténynek, de nem adtam fel:

- Turmixot?

- Hááát… - harapta be az ajkát. – Igazából ma úgy terveztem, hogy befejezem a festményemet – vallotta be.

- Szuper! – csaptam össze a tenyeremet. – Akkor ma megtarthatnánk az első rajzórámat.

- Nem is tudom – hárított újból.

- Megegyeztünk – emlékeztettem.

- Igen, de…

- Nekem már az is elég, ha adsz egy lapot meg néhány ceruzát. Meglepően csendben tudok lenni, ha van mivel elfoglalnom magam – győzködtem. Hosszan mérlegelte a dolgot, de végül beleegyezett:

- Oké, gyere!

Kicsit úgy éreztem, mintha csak rátukmáltam volna magam Emmára, de a szeméből azt olvastam ki, hogy örül a társaságomnak. Kifelé menet a gyerekrészleg mellett mentünk el, cinkos pillantást váltottunk, aztán teljesen egyszerre, jó hangosan szólaltunk meg:

- Jó napot, Mr. Wilson! – szegény annyira megijedt, hogy kapásból levert három könyvet a helyéről.

- Szia, Emma… Thomas – biccentett felénk tettetett könnyedséggel.

- Miért hív Thomasnak? – súgta oda Emma, amikor egy kicsit távolabb értünk.

- Gőzöm sincs – nevettem rá.

Átmentünk a főépületbe és hamarosan az ismerős, festékes tégelyekkel teli, aprócska teremben találtam magam. Emma magára kötött egy koszos, besárgult kötényt, aztán a pulóverének ujjához nyúlt, mintha fel akarná hajtani, de végül csak nagyot sóhajtva megrázta a fejét és úgy hagyta, ahogy volt.

- Ott találsz rajzlapot és ceruzákat – mutatott egy zsúfolt polcra a jobb oldalamon. Levettem, amit kellett és letelepedtem a helyiségben lévő egyetlen asztal mellé. – Kezdetnek talán…öhm… - lapozgatott egy vaskos könyvben – próbáld meg lerajzolni ezt – tette le elém egy női arc portréjánál kinyitva.

- Oké – bólintottam, majd kidugott nyelvvel koncentrálva a kezembe vettem a grafitceruzákat. Az én vonalaim kicsit sem hasonlítottak az eredetiekhez, de azért küzdöttem, hogy ne legyen olyan silány a végeredmény.

A tekintetem újra és újra elkalandozott a rajzról és Emmát figyeltem. Rutinos mozdulatokkal keverte ki a kívánt színeket és kente fel őket a vászonra. festés közben az arca teljesen kisimult, nyoma sem volt rajta a korábbi komorságnak, sütött róla, hogy élvezi, amit csinál.

Majd’ egy órán át csendben dolgoztunk, ki-ki a saját „művén”, amikor Emma a festékes ujjait a kötényébe törölgetve odalépett mellém.

- Na, Picasso, hogy haladsz? – lesett bele a vállam felett a rajzomba.

- Szerintem egész jól – húztam ki magam büszkén. – Neked mi a véleményed róla? – toltam elé a lapot. – Őszintén!

- Hát, ez… - próbálta visszafojtani a nevetését, de az csak kitört belőle. – Borzalmas.

- Hé! Azért azt reméltem, egy kicsit tapintatosabb leszel! – fontam össze szorosan a karjaimat a mellkasom előtt duzzogva.

- Te kérted, hogy az igazat mondjam – emelte a magasba a kezét védekezően. – Semmit sem találtál el: az orra ferde, a szemei túl távol vannak egymástól, a szája vékony…

- Lehet, hogy most szóltad le életem művét! – jelentettem ki dacosan.

- Azt kötve hiszem – nevetett hangosan.

- Oké, igazából szerintem is rettenetes – vigyorodtam el.

- Tényleg rád fér a segítség.

- Az nem kifejezés – somolyogtam. – De azért ezt neked adom emlékbe – nyomtam a kezébe a félresikerült portrét.

- Ó, köszönöm – tette színpadiasan a mellkasára a kezét. – Ezzel egy életre leköteleztél!

- Helyes – kacsintottam rá. – És te? Elkészültél? – böktem a festőállvány felé, amit pont úgy helyezett el, hogy ne láthassam a festményét.

- Azt hiszem, igen – bólogatott elgondolkozva, aztán kisvártatva, lesütött szemmel, halkan hozzátette: - Szeretnéd megnézni?

- Ez nem is kérdés! – pattantam fel a székről talán egy kicsit túlontúl is lelkesen.

Odavezetett az állvány elé és kíváncsian vizslatta az arcom, a reakciómat leste. Idő kellett, hogy befogadjam a látványt, a vászon tele volt rózsaszín virágokkal.

- Nos? – kérdezett rá türelmetlenül.

- Hű… hát, ez… ez… - küszködtem a szavakkal - igazán… öhm… rózsaszín – nyögtem ki végül.

- Fukszia.

- Tessék?! – néztem rá értetlenül.

- A rózsaszín egyik árnyalata – magyarázta.

- Nem igaz, ilyen szín nincs is, csak te találtad ki! – vádoltam.

- De van! – forgatta meg a szemét mosolyogva.

- Engem nem tudsz átverni! – néztem rá komolyan összehúzott szemekkel. Hangosan felnevetett és a tenyerébe temette az arcát. – Te mindig meglepsz engem – fejtettem le a kezeit gyönyörű vonásai elől.

- Igen? – kapta rám a tekintetét zavartan.

- Először kiderül, hogy Nirvanát hallgatsz, azután pink virágokat festesz…

- Fukszia – javított ki újra.

- Tök mindegy – legyintettem.

- És anyának festettem - mondta alig hallhatóan, miközben nekilátott elpakolni.

- Születésnapja lesz?

- Igen, most lenne 37 éves – kellett egy kis idő, amíg felfogtam szavai tartalmát, de aztán kemény gombócot formált a torkomban a felismerés:

- Lenne…?

- Két éve meghalt – hangja érzelemmentesen csengett, de az arcán átfutott egy szomorú kifejezés, ami megállapodott a szemében. Talán emiatt volt mindig olyan komor?

- Sajnálom, én…

- Semmi baj, nem tudhattad – rázta meg a fejét és folytatta a pakolást. Segítettem neki, hogy addig is megfeledkezzek a szobában beállt kínos csendről. – Tudom, hogy elég őrülten hangzik, hogy egy tizenhét éves lány a halott édesanyjának festeget – kezdte bizonytalanul. – De ez valahogy segít feldolgozni, hogy már nincs velünk.

- Felesleges szabadkoznod, szerintem szép dolog, hogy így emlékezel meg róla.

Megkönnyebbülten, már-már hálásan mosolygott rám.

- Hogy is volt azzal a turmixszal? – váltott témát váratlanul.

- Még mindig áll a meghívás – jelentettem ki magabiztosan, bízva a sikeremben. - De, ha netán nem szeretnél eljönni, akkor… - tettem ezért hozzá.

- Szeretnék – nyugtatott meg gyorsan. – De csak, ha nem lenne baj, hogy a kisöcsém is eljön velünk, el kell őt hoznom az óvodából – tördelte az ujjait idegesen.

- Már miért lenne baj, Ems?

- Ems? – vonta fel a szemöldökét.

- Ó, nem szereted, ha így hívnak?

- Erről szó sincs – rázta a fejét úgy, hogy barna loknijai táncot jártak a levegőben. – Csak nem igazán szoktak becézni – mondta. – De azért tetszik – tette hozzá szórakozottan.

- Ennek örülök, Ems – mosolyogtam rá.

Az ovi szerencsére ugyanabban az utcában volt, mint az iskola, ezért nem kellett túl sokat gyalogolnunk a tűző napon. Rólam pólóban is folyt a víz, nem értettem, Emma, hogy bír hosszú ujjú felsőben járkálni. Az épületet el sem lehetett volna téveszteni, az udvarát zsibongó gyerekek töltötték meg.

- Várj meg itt, mindjárt jövök – kért Emma a kapuban.

Figyeltem, ahogy keresztülvágott a füvön és egyenesen egy mászókázó kisfiúhoz ment. Az öccse széles vigyorral az arcán ölelte Emmát magához és be nem állt a szája, amíg bevonultak az ajtón. Bő öt perc múlva tűntek fel újra, Ems apró hátizsákot szorongatott a kezében és figyelmesen hallgatta az öccsét.

- Bradley tanult egy csúnya szót, amikor az unokatestvére vigyázott rá szombaton – magyarázott lelkesen.

- Igazán? – nyíltak tágra Emma szemei ijedten.

- Igen – bólogatott az öccse hevesen. – Ezért ma mindenkit múzsának hívott – Ems elfojtott egy vigyort, igyekezett komoly maradni. – De én mondtam neki, hogy az nem lehet csúnya, mert a rúzs is egy szép szó.

- Tényleg nem az – adott neki igazat Emma.

- És mit jelent? – kíváncsiskodott a kisfiú.

- Majd később elmagyarázom, de most had mutassam be…

- Juj, Emma, neked pasid van? – fintorodott el az öccse rám nézve.

- Nem a pasim, csak barátok vagyunk – javította ki Ems elvörösödve. – Egyébként is, honnan tudsz te ilyeneket?!

- Mindig így kezdődik – jelentette ki szakértően, komikusan hatott ez a mondat egy hároméves szájából. Már láttam, hogy Emma tiltakozásra nyitotta a száját, ezért gyorsan közbeszóltam:

- Szia, Luke vagyok – nyújtottam az öccse felé a kezem mosolyogva. Érdeklődve emelte rám hatalmas, mogyoróbarna szemeit, amik úgy hasonlítottak nővére íriszeihez, de nem mozdult.

- Mutatkozz be, Bogyó – borzolta fel a haját Ems.

- Alexander Harvey vagyok – rázott velem kezet.

- Várj – ráncoltam a szemöldökömet. – Harvey? – ízlelgettem a nevet, gondolkoztam, honnan olyan ismerős. – AZ a Harvey? – szögeztem Emmának a kérdést.

- Igen – bólintott lassan. – Az igazgató lánya vagyok.